Szevasztok!

Néhány hónappal (?) ezelőtt volt egy (horribile scriptu!) EDC-s poszt ami ugye arról is szólt, hogy mit is takar az, ha valami mindig nálad van. Nos így az általam meglehetősen ellenzett karácsonyi ünnepkör körüli időkben ismét fölmerült valami a témával kapcsolatban, hát gondoltam megosztom ezt is.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy én okt. 23-a után már előre elkezdek remegni, mert tudom, hogy egy-két héten belül fenyegetően lassan és félelmetes erővel elkezd fejlődni valami a plázák sötét gyomrában, aminek fahéjas-alma szaga, csillogó-villogó külseje és elviselhetetlen "last christmas i give it to you" hangja van. Alapvetően kerülöm a plázákat ezért csak a tudat és a többi ember "húúú mindjárt itt a karácsony" hangulata az, ami idegileg tönkre tud tenni. Ebből a fölfokozott állapotból a népszokás szerint november 30-án meginduló (éljen minden András!) disznóvágási szezon tud ideig-óráig kimenekíteni.

Az életérzés megvan, ugye? Gumicselló, overál, vastag kötött pulcsi, hülye-bojtos-sapi, enyhe (?) pálinka szag, kurva hideg, sötét és mindenki, mondom, mindenki nagyon okos! Dezső kiszenved, rénfa, böllér kettébaszkodja - indulhat a földolgozás! Az is megvan szerintem, hogy disznóvágáskor kést nem használni értelmetlen cselekedet. Ha van egy (EEHHEEEGYY???!!) fasza bicskád, akkor azzal egészen jól el lehet mókolni a malacka testrészeit földolgozva. 

Nekem egy ilyen alkalomkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mi végre is a bicska?! (Gondolatok a disznóvértől síkos kiskonyhában - miért e lom?!) Hagynám a kultikus faszságot, ami szerint a kard - mint férfi princípium - lényegült át, mert egyszerűen nem ide tartozik. De annyit azért mégis róla, hogy a kard a büdös életben nem volt kultikus tárgy! - és aki azt mondja, hogy igen, az hazudik. Mitikus volt lelkeim, kurvára ne keverjük a dolgokat! És mint mitikus tárgy megvolt a sajátos szerepe az időben, de annak soha nem volt köze a bicska által birtokolt szerephez. A kard védett/meghódított országokat - de nem uralta azokat! (Egyszerű kép: Franz Joseph a koronázási dombról egy karddal a négy égtáj felé suhint, ezzel jelképezve, hogy bármely irányból is tör ránk az ellen, ő megvédi az országot, de a szép szemű erényes Szűz Máriára! Az országot a koronázási jelvényekkel kapja meg - korona, országalma, jogar etc...)

A bicska mindig is munkaeszköz volt, ezen kár lenne bármit is szépíteni, mégpedig főleg az étkezéshez kapcsolódó munkáké. A lényeg, hogy nem kultikus tárgy és még csak nem is mitikus. Az, hogy napjainkra mivé lényegült, az más kérdés. A "rendes férfinek van bicskája" meg a "magyar férfinek legyen bicskája" dolgokkal nem lehet sok mindent kezdeni. Főleg a 40-es, 50-es éveikben járó emberek között közkeletű információról van szó - szociológusok a megmondhatói, hogy miért alakult ez így. Én elfogadom az állapotot és most nem keresek magyarázatot. Sokan vagyunk akik olvastunk a magyar bicskakultúráról (® Simándi László) és nem nagyon hiszem, hogy az abban foglalt megállapításokkal kis underground közösségünk sokat vitatkozna. Márpedig ha van bicskakultúránk, akkor érdemes elfilozofálgatni azon, hogy mi végre is a bicska? 

Miközben ezeket a sorokat írom megpróbáltam végig venni, hogy mit is könnyít meg ez a kis eszköz. Vág - minden amit vágni lehet, az bicskáért kiált! :) Tejes dobozt nyit, akkora kenyeret szel, amekkorát éppen meg akarsz enni, előkészíti az ételt, néha bizony csavart hajt be, sört bont, madzagot vág, nyársat farag - na a lényeg, hogy a felhasználása nagyon sokrétű. Tudnánk-e nélkülözni? Ha mi talán nem is, de ismerjük el, hogy azért a társadalom nagyobb része bizony tudja. Jóllehet, és ez viszont világjelenség, mégis milliós darabszámban kelnek el Opinelek és svájcibicskák a világ minden részén. Mégis, még most is a vákuumcsomagolt szeletelt szalámik és toast kenyerek (hogy a nehézség essen bele a kurva anyjába annak, aki kitalálta őket!) korában a 6 milliárd Földlakó közül sokaknak "kell" a bicska. 

Avégre van tehát a bicska, mint a zokni: meg lehet lenni nélküle, de már úgy megszoktuk, hogy hordjuk. Hiszem, hogy a kultúrembert a bicskahasználat emelte ki egyrészt az állati sorból, másrészt meg, hogy ez különbözteti meg az egyszerű embert a kultúrembertől. Gondoljunk csak bele: alig, hogy az Oldupai-szurdok- 

(és igen ez a helyes! az Olduvai félreértésből adódik!!!)

Intermezzo: ide nagyon nem akartam linket tenni, de lelkes cenzorom meredeken nézett rám és nem értette az egészet, szóval ha olyan "tufa" vagy, hogy a humanoid törzsfejlődés jelenleg dokumentált egyik legrégebbi állomását nem ismered, akkor JÓ REGGELT LUCY! felkiáltással tessék szépen elcsodálkozni!

- ban leestünk a fáról, tkp. rögtön bicskát készítettünk! Azaz legalábbis vágóeszközt. Érted? A majom az megzabálja a kaját nagyjából úgy, ahogy elébaszod, legjobb tudomásom szerint az oroszlán sem igen válogat a családi ezüstök között, ha egy gazellát kell megenni, de az ember bazdmeg, az nem így ám! Mert ugye azt a szerencsétlen jószágot, amit elejtettek vadászó elődeink azt ugye így simán foggal-körömmel szét is lehet tépni - "de mégse már baszod, ha egyszer lejöttünk arról a kibaszott fáról!" Eszközt készít, mert tudja, hogy úgy könnyebb kikészíteni a jószág bőrét és szerintem ha már ott volt, akkor föl is darabolta. (Nézz jó mélyen magadba! Érezd, ahogy a csakráidat átjárja az Erő és mondd meg, de kajakra őszintén: paraszt-e az, aki harapja a füstőt kóbászt vagy sem!? Úr-e, aki előbb kezébe veszi, lefekteti, mint jóféle fehérnépet, előveszi szerszámát és beléhatolva egy jól eső darabot a magáévá tesz belőle? Nem úgy van-e, hogy amikor a kolbász előtt megcsillan az acél, akkor te már tudod, hogy helyreállt a világ békéje és most nincs más semmi rajtad kívül?) Mert először a nagy jószágot átstrukturáljuk transzportálható méretbe, aztán a transzportálható méretből éhségünk mértéke és legfőképpen pofánk nagysága alapján falatokat készítünk. És ez így megy már évmilliók óta. 

Fogadok, hogy nem gyakran gondolsz bele, amikor előveszed a bicskádat, hogy ez így van! Kell, mert ezen kívül még a két lábon járást, a hűtlen asszonyokat és a beszédet cipeljük magunkkal évmilliók óta nagyjából változatlanul; hozzánk van tehát nőve. 

És akkor itt jön egy újabb, most már talán kicsit tudományosabb része az írásnak. Volt-e már úgy, hogy elővetted a bicskát a zsebedből, mert érezted, hogy elő kell venni és csak megnézni, csak végig simítani a penge háton (ha hülye vagy, akkor az élén is...), csak megszemlézni az évek során összegyűjtött szépségpöttyeit? No, ha voltál így, akkor van egy jó hírem: te egy beteg ember vagy. Pontosan azt csinálod, illetve pontosan azért csinálod ezt, amiért a sok kis pöcs állandóan fogdossa azt a kurva okostelefonját, ha kell, ha nem. Barátom neked fantom vibrációs szindrómád van. NEM RÖHÖG!!! :D Nem én találtam ki! Igen, ez az a "tanult" viselkedés, amikor önkéntelenül is a seggedhez kapsz, mert azt hiszed, hogy rezeg a telefon. A zsebedben tartott mobil olyan közel van hozzád, mintha már-már a tested része lenne, ezért amikor foglalkozol vele az olyan, mintha magaddal foglalkoznál. (Jaj nem "úgy" te perverz állat! :D ) Persze ezt csak akkor kezdik kutatni, amikor a mobilok miatt már szinte teljesen elhülyült az emberiség, de azért te és én tudjuk most már, hogy évmilliók óta mindig a magunk közelében tartjuk szeretett vágóeszközünket, ami így tényleg a részünkké vált. Ezért is van a férfinek bicskája - van, mert hozzá nőtt. 

Szerintem ezért van az, hogy nekünk férfiaknak vannak ilyen "dilijeink". Tudod: széteső pénztárca, de a világ minden kincséért ki nem dobnád, mattra kopott kulcstartó, öngyújtó - tudja a tököm, hogy micsoda még! 

A bicska másik fontos tulajdonsága, hogy szabaddá tesz. Ezt kissé körülményesebb elmagyarázni, de azért megteszem. Szóval az emberiség szocalizálódása során eljutott annak a nem egészen elhanyagolható ténynek a fölismeréséig, hogy enni márpedig kell. Kulturális anthropológiai kutatások szerint a vadászó-halászó-gyűjtögető embereknél úgy a vadászat, mint a jószág elfogyasztása bizonyos alkalmakkor közösségi cselekedet volt; ezeket hívnánk ma közösségi ünnepeknek. (Pörköltfőzés a haverokkal, míg az asszonyok szörnyülködnek, hogy mennyire berúgtok - na, az pont ilyen! :D ) Aztán amikor ezek az ünnepek "megritkultak", azaz inkább a gazdálkodás, tehát az élelem megszerzése átalakult - letelepedett földműves társadalmak - akkor elindult egyfajta változás. A férfiember nagyjából azóta találta föl a falatozást, ami nem más, mint a szabadság legteljesebb és egyben legtökéletesebb változata. 

Gondolj csak bele: a megszokott reggeli-ebéd-vacsora étkezések, amik úgy társadalmi, mint családi elvárások, mellett egyszer csak gondolsz egyet, ledőlsz egy évtizedes diófa árnyékába, a táskádból előkapod a kolbászt, szalonnát, kenyeret, sajtot és csak úgy ráérősen, kényelmesen bekapsz néhány falatot, míg hallgatod a madárcsicsergést, a fű növekedését, a napsütés illatát, körülötted minden zöldell, nyugalom van és béke - mi ez, ha nem szabadság? Magadnak, a magad eszközével adsz ételt, nem készen rakják eléd, hanem te döntöd el, hogy mikor és mennyit. Mert szabadon vágsz falatot magadnak, akkorát, amekkora jól esik. Ha bicskád van, akkor szabad is lehetsz. 

Gyakran elnézegetem a bicskáimat itthon. És minden alkalommal kicsit másként látom őket. Tudom, hogy melyikre mikor számíthatok, milyen feladatot adhatok nekik. És azt is tudom, hogy melyik milyen törődést igényel. Kicsit több tehát a bicska, mint egy tárgy. Szokták mondani, hogy a készítő, a késes belekovácsolja a pengébe a szívét és ettől lesz személyes a bicska. Háááát... ezt azért nem mondanám. De mindenképpen más egy sok kis apró részletből összerakott bicskát kézben tartani, mint egy nagyipari előállítású sorozat darabot. A "pálca választja a varázslót" analógiájára jegyezte meg egyszer Tarjányiné, hogy a bicska választja a gazdát. És igen, ez így van. "Valami megfogott benne" - ez mindent kifejez. 

A bicska az életünk része, de nem mint tárgy, hanem mint egy igaz társ.

ÁPDÉT!!! Teljesen friss a poszt; sikerült fél évet csúsznom vele. Karácsonytól az Izland elleni EB meccsig készült. Maximális vállveregetés jár érte magamtól magamnak. :D