Szerbusztok Kedveseim!

Mélázok itt nagyokat magamban a "pincében".

A Kossow-ház hűvösében azért mindig jól érzi magát az ember. :)

Szóval meredek itt magam elé a talponállóban, és megüti a fülemet a pulttól csengő szózat - (mondjuk az is biztos, hogy ránézésre 16 még nem volt a legényke ) - "gyorsan egy kisfröccsöt kérek". Én meg mélyen magamba nézek és azon rágódok hirtelen, hogy hogy a büdös életben lehet 1 (egy) kisfröccsöt kérni? Meg gyorsan? Szóval így nekem alapvetően - nagyapai örökség, még bőven a slow food mozgalom előtti időkből - az van, hogy kisfröccs mellett nem sietünk, kettő mellett pláne nem. Az urakra várni kell, no! Az, aki nem siet, az tehát úr. A gentleman will walk, but never run. ;) Mert hát olyan ital az, hogy ahhoz le kell tenni a lelket egy kicsit - hadd pihenjen. Aztán majd a bor gondoskodik róla, hogy fölemelje és a megfelelő magasságokban szárnyalhasson. Na de gyorsan? Hát az nem megy. Meg ugye, hogy egyet... Az éppen annyi, mintha nem is innánk. Nincs idő megnyugodni mellette, nincs idő szemlélődni. (Pedig bizony mondom néktek, ott a pult mögött annak a leánynak a szeme megéri a szemlélődésre szánt időt!) Én úgy tanultam, hogy a bornak időt kell adni és kisfröccsből az adag az kettő. Szóval magvas gondolatok voltak ezek, amik rám törtek. Közben el is felejtettem megtekinteni azt az elvetemült gazfickót, aki ilyent merészelt kérni. Na az első sokkból fölocsúdva azért föltekintettem és hát látom, hogy ilyen dizájnszakállas, kockásinges, hózentrógeres hipszter a lelkem, olyan sztk-keretes szemüveggel, ami még nagyanyámnak sem volt. Itt mondtam magamban azt, hogy "azt a kurva!", hangosan meg azt, hogy "még kettőt légyszíves, meg valami töményet is". Nekem alapvetően ugyan nincs bajom azzal, hogy ki milyen fizimiskát ölt magára - mert egyformán gyűlölök mindenkit. :) De hát azért na! Nagyobb bűn a magyarság ellen a hózentróger, mint szeretni a románokat! A magyar alapvetően öves nép. Fölövezzük fiainkat. Öv nélkül félkarú óriás a nemzet. Ebből a sokkból aztán kicsit nehezebb volt fölocsúdni, így csak a másnapi "fáradtság" elmúltával néztem meg, hogy bizony én lőttem képeket is ott és akkor az új bicskámról; végül is ez lenne a poszt témája, nem a kissé hosszúra nyúlt bevezető. 

Mondtam már, hogy sok ilyen facebookos csoportban tag vagyok, ahol késekkel foglalkoznak. (Na az is igaz, hogy egyre kevesebben leszek, mert hát fiúk-lányok az a bizonyos kerítés az olyan alacsonyan van és ezért annyi ökörséget olvasok, hogy azt elmondani nem lehet! Félek, hogy ez a sok barom, aki ott tobzódik az nem csak a késes közösségre jellemző, hanem a társadalom általános szellemi állapotát is hűen tükrözi. És akkor az összes istenek sem mentenek meg minket. Kicsit megöregedtem és az emberi hülyességet egyre nehezebben viselem.)

Az egyik ilyen csoportban találkoztam a Szabadi késekkel. Az első 3-4 hónap hurráoptimizmusának lecsengését megvárva, elkezdtem kicsit alaposabban átolvasni, nézegetni az általuk kínált portékát és a vásárlók reakcióit. Az alapvetően pozitív visszajelzések és néhány megbízható barát személyes élménybeszámolója után óvatosan fölvettem a kapcsolatot a készítő Szabadi Győző párjával, aki a facebbok oldalt kezeli. A koncepció készen volt a fejemben, így sokat nem kellett vacakolni vele. 

A sok munkájuk miatt nem is számítottam gyorsan elkészülő bicskára, bármennyire is "alap" modellt kértem. A terv úgyis az volt, hogy a nyáron a Révész Grószimnak szánok nagyobb terepet (sikerült) és ezzel az új bicskával legkésőbb a nemzetközi András-napig akarok összebarátkozni, ami azt jelenti - ismerve a magam szokásait - hogy a lyukas-zászlós ünnepre már a kezemben kell lennie a Szabadi bicskámnak (sikerült). Miközben az új borok már lassan-lassan elkészülnek, mert ugye menthetetlenül közeleg János-nap, és szűkebb pátriámat a forrásban lévő must illata tölt be, én majd szépen lassan összemelegszek az új szerzeménnyel. Hát ez is megvolt. :) Szóval akkor most szedjük le a keresztvizet a kicsikéről.

Réz platinás, kettő réz baknis, S101-es szénacél, diófa nyelű nagy maskarát kaptam a kérésemnek megfelelően. (Nem, nem ment össze a kezem 3 év alatt, csak változtak a felhasználói szokásokhoz kapcsolódó tapasztalatok és változott az ízlésem is kicsikét.) 

A right out of the box tapasztalatok azt mondatják velem, hogy lesz még Szabadi bicskám. A kést futár hozta, bubis boríték meg minden, ami kell. Kibontva ért az igazi meglepi! A bicska egy bársony/velúr (ötletem sincs, hogy mi a különbség a kettő között) kis szütyőben érkezett, amit nemzetiszín szalaggal húzhatsz össze, mintegy bele zárva a bicskát. Hát most erre mit mondjak? Olyan kis pontszerű melegség gyűrűzött föl a szívem tájáról - rögtön töltöttem is egy pohárka Taschner-féle kékfrankost magamnak - , hogy "nahát! így is lehet?!" Ez a kis szütyő ez nagyon kedves gesztus, éppen annyira elegáns, amennyire lennie kell. Le a kalappal az ötlet előtt! 

A szütyőben a bicska simítózáras tasakba volt szépen elcsomagolva, ezáltal lényegében kizárt volt, hogy használatba vétel előtt megsérüljön. 

A penge alakja karakteres, a hegye nem annyira lecsapott, mint mondjuk a Révészemnek, ennek megfelelően a hegy felőli utolsó harmada a pengének egészen hirtelen emelkedik, már-már körcikk szerű ívben. Megmondom őszintén, hogy először ezt szoknom kellett, de nagyon hamar megszerettem. Az S101-es acélról már írtam, így itt nem tartom szükségesnek, hogy újra megtegyem. Masszív és vastag a penge, az összkép pedig a magasra felhozott pengetörés miatt egy kifejezetten széles formát ad. A bicska élszalagos. A rendelésnél nem tértem ki rá, hogy milyen legyen a leélezés, de megmondom őszintén, hogy így utólag nem bánom, hogy ilyen lett. A bicskáim többsége konvex. Szeretem azt a leélezést, de úgy voltam vele, hogy ha már ilyen, akkor adjunk neki egy esélyt. Tudom magamról, hogy mivel ez a drágaság majd földet fog kaparni, meg kerámiát vakargatni, ezért nem is olyan nagy baj, hogy egy egyszerűbb élkialakítás került rá. A tokból kivéve a bicska borotvált; ez azóta is így van. ;) 

A rendeléskor kifejezett kérésem volt, hogy erős legyen a rugó, mivel tudtam, hogy milyen feladatot szánok neki. Túlszárnyalták a várakozásaimat! Nyitott állapotban tart, mint Taft! :D Helyes!

A diónyélről nem tudok mást mondani, mint amit már korábban elmondtam. Az illesztések mindenhol pontosak, nem áll ki semmi sem. Fogásra nagyon kényelmes a bicska. Erősen profillált a nyél, ami a szemnek talán furcsa lehet, de kézbe véve minden ellenérzés megszűnik. Ennek ott van a helye a tenyeredben és ezt maximálisan érzékelteti is az emberrel. Itt szóba sem kerül, hogy le akarod tenni a bicskát! A penge nem zár középre, de hadd ne kelljen újra elmondanom, hogy ez engem egyrészt egyáltalán nem érdekel, másrészt meg lófaszt sem jelent. Majd idővel ez is beáll középre. 

Az első használat előtt alaposan kipucoltam, mert úgy emlékszem, hogy ilyent még nem mutattam be. Na hát volt benne cucc rendesen! Ezt nyugodtan meg lehet és meg is kell tenni minden bicskával. 

A bicskához kaptam egy kis certit is. Semmi flanc, praktikus, egyszerű kivitelű, teljesen összhangban van a bicska egészével. Ami viszont meglepett, az az idézet rajta: "Minden bicska magában hordozza a készítőjét, és tükrözi gazdája jellemét." Ez egy nagyon szép gondolat és összegezve a bicska, a szütyő és az egésznek az együttes hangulatát azt kell mondanom, hogy Szabadi Győző és Szűcs Melinda igen boldog emberek lehetnek, akik megtalálták helyüket a világban. A készítő személyiségét ez így együtt tökéletesen visszaadja; a gazda jellemét meg majd szépen átveszi a bicskám néhány év múlva.

És akkor most jöjjenek a képek:

Kicsomagolva. Az a kis szütyő, az tényleg nagyon a helyén van! :)

Egy kis állítás a gép beállításán és máris egészen másnak látszik a bicska. Azt hiszem, hogy ez az a szög, amiből a legjobban látszik, hogy milyen finom ívekkel dolgozik és mégis milyen masszív konstrukció benyomását tükrözi.

Itt meg az egész élszalag is jobban kivehető.

Hozza ez a szőrt rendesen! :) Gyári éllel! 

Első olajozás. Érdemes megnézni azt is, hogy ilyen "szeplősre" spriccelte a zsepit a háttérben!

Második olajozás. Kicsit már kevesebb cumó jön belőle.

A fülpiszkákkal a platinák közötti részt pucoltam egy kicsit. Háááát, most mit lehet mondani? :D

Olyan gyorsan beérnek :)

Van még kérdés?

Az első közös kódorgás az ilyen "albioni" hangulatban telt. Nem véletlen, hogy az ősz a kedvenc évszakom. 

Az első vagy a második (vagy nyócadik... :D ) közös pohárka - lásd a poszt elejét. 

Kedveseim, ennél sokkal többet nem lehet elmondani egyelőre. Melegszünk összefelé, teljes harmóniában élvezzük az életet. Köszönöm ezt a kis egyszerű bicskát és a vele járó életérzést! 

Tessék bátran keresni a készítőt itt, és vásárolni-vásárolni-vásárolni! :)