A mai egy kissé rendhagyó írás lesz. 
Több szempontból is.
Egyrészt nem én készítettem, hanem Sapapa kolléga – ennek ellenére, vagy éppen ezért az utolsó betűig egyetértek vele. Másrészt nem késekről lesz benne szó. Mondtam már korábban, hogy kissé szélesítenénk szerkesztőségileg a blog profilját, meg úgy egyáltalán. Egy késes blognak illik foglalkoznia azzal is, hogy miként viselkedünk. Mert a kés is felelősséggel jár. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy ne vagdalkozzunk vele össze-vissza, hanem arra, hogy régen, akit fölöveztek, aki kést (majd a sokkal későbbi időkben bicskát) kapott, az már tulajdonképpen férfiszámba ment és meg kellett tanulnia felelősséget vállalni a dolgaiért. Először csak a libákat terelgette (bár ha jól emlékszem akkor a szamojédeknél vagy a lappoknál kb. amint járni tud a csöppség már kés van az oldalán és segít a rénszarvasok körül – na, hát más kultúra) aztán disznót, marhát, majd a kaszát is megfogta már… de minek ragozzam? Felelősségteljes férfi lett belőle, ’oszt jó napot!
Ennek szellemében teszem most közkincsé egy férfi gondolatait. Tudjátok: kurzívan az én hülyességem, normál szedéssel a lényeg.
Szervusz, kedves olvasó!
Ismét én próbálok pár percet elrabolni az életedből. Egy olyan napról írok most (03.04.), ami egészen jól sikerült, mégis keserű szájízzel hajtottam álomra a fejemet. A helyszín: az Ódörögd melletti dombok rejteke. Régóta kedves nekem ez a terület. Valamikor honvédségi terület volt, az út másik oldala még most is az. Devecser felől Tapolca felé, Zalahaláp előtt található az út jobb oldalán (tudjátok, ahol a lány állt Bródy Jancsika szerint). Minden akkor kezdődött, amikor réges-régen (nem, nem egy messzi-messzi galaxisban :) ) a Napfogyatkozás megtekintéséhez kerestem egy alkalmas helyet, ami a tömegektől valamelyest távol esik. Ide tévedtünk és rabul ejtett a táj! Lejjebb tölgyek, feljebb fenyves, rengeteg egyéb kinccsel: csipke, szeder, mogyoró, vadszamóca, meg más finomságok. Az állatvilág is bámulatos: őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák, mókusok, millió madár. (Hejj ha gasztroblog lennénk!) Rendszeres visszajáró lettem. Kisebb-nagyobb csavargások, piknikek, kint alvás a fiammal. Mind-mind varázslatos élmény, rabja lettem annak a vidéknek. (Igen, a Balaton-felvidék tájai lenyűgözőek! Tessék arra sétálni, biciklizni ha teheted!) (Ja és persze ne felejtsük el, hogy bizonyos Hamvas Béla bá’ milyen csodálatosan szólt az itteni borokról – már ezt magam is igazoltam az Ábrahámhegyi Borfesztivál kapcsán néhányszor.)
Nos, ide terveztem egy kis pikniket az én Zsuzsikámmal. Gondoltam, ha már olyan hősiesen viseli az én bozótjárós mániámat, meghívom egy kis szalonnás rizottóra (lesz ebből gasztroblog is, tutira :) ), amit ott főzök neki, az egyik bűbájos kis ligetben a sok közül. Mire letelepedtünk, gyújtóst szedtem, fatwoodot bányásztam, szikra pattant … eleredt az eső! Így jártam, gondoltam. (Murphy is így gondolta… :( ) Nem akarván megfázítani az én kedvesemet, mivel a komfortzónája nem egyezik az enyémmel, összepakoltunk. (Stimt. Igazolom. A női komfortzóna az más.) Úgy határozott a vének tanácsa (ez csakis Sapapa maga lehetett, tekintve, hogy Zsuzsikája még nagyon-nagyon messzire tetszik lenni a vén kortól), hogy új tervet kovácsolunk. (Érted: kovácsolunk. Mert azért ez mégiscsak egy késes blog! :) ) Leautóztunk Káptalantótiba egy kirakodóvásárba, ami minden vasárnap nyitva van. (És legjobb tudomásom szerint Boznánszky Laci is szokott ott árulni.) Rövid portyázás után bekerítettük és megtámadtuk kedvenc lángossütőnket, és alaposan megsarcoltuk két sonkás, szalonnás, sajtos, uborkás, serpenyőben sült lángossal. (Én mondtam, hogy Sapapa nem viccel, ha kajáról van szó, de hát hallgattok ti rám lápimanókáim?) Hűséges csatlósunk, Polisz kutyám jót szaladgált itt is-ott is, teli pocakkal hazaértünk. Hol hát a keserűség tárgya? Hát a szemétben! Szó szerint a SZEMÉTBEN!
Mint már említettem, hajdan katonák gyakorlatoztak a dombok között. Ennek nyomai mindenfelé fellelhetők. Lövészárkok, harckocsi-beállók, valamint HKSZ (harckészültségi) gyakorlatok szemete. Ami azonban folyamatosan, számomra sokkolóan gyarapszik az a polgári szemét! Amit csak el tudsz képzelni! Építési törmelék, szigetelő anyagok, hűtőgép, tv és más elektronikai cuccok, autógumik, műanyag lökhárítók kazalban és még folytathatnám.
Elszomorít, szélsőséges indulatokat vált ki belőlem! Valóban ez lenne az emberiség?! A bakonyi kirándulások alatt folyamatosan szemetet szedek. Az viszont „csak” csokipapír, alufólia, sörösdoboz. Ez azonban már ipari mennyiség! Tényleg nincs mit tenni? Csak kérdéseim vannak, az erre adott válaszaim nyomdafestéket nem tűrnek! (Ezt igazán sajnálom, mert a blog felülete meg nemhogy eltűri, de kifejezetten kívánja is a cifra magyar beszédet ilyenkor!) Talán nem is baj, hogy nem az én kezemben van a döntés. Viszont akkor is bánt! Zavar! Tehetetlennek érzem magam. Azt remélem, hogy már él az a nemzedék, aki nem így cselekszik majd!
Ennek a reménynek hangot adva szeretném zárni soraimat, kívánom, hogy egyre kevesebb szeméttel találkozzon minden természetjáró! Kedves olvasó, köszönöm, hogy elolvastad az írásomat!
A végére kívánkozik, hogy szakadjon meg az összes barom, aki szemetel! A fogyasztói társadalom lassan kineveli a tudatos vásárlót – és ez hatalmas nagy probléma! Ha valakit már a tudatos vásárlásra kell nevelni, akkor nagyon nagy a gond! Ha nem ismered önmagad, akkor könnyen befolyásolható vagy. Ha fölösleges dolgokat veszel meg, akkor nem fogod azokat megbecsülni és kibaszod az első adandó alkalommal. Felelősségteljes döntés élni, és együtt élni a természettel. Mert csak ebben a világban tudunk élni! Ne mondd, hogy „nem az én dolgom”, amikor mást szemetelni látsz! De igenis a te dolgod is, mert téged fog zavarni a kosz és a mocsok – őt nem, ez nyilvánvaló, hiszen ő szórja el a szarjait, mert egy igénytelen, surmó, köcsög paraszt, akinek édesanyja és édesapja nem volt, mert ha azok lettek volna, akkor nevelték volna a kis atkájukat és egy kis értelmet csöpögtettek volna abba a hömbölde nagy mafla fejébe!
