"Igen, sajnálatos, hogy késes dinasztiák halnak ki, de - és ezzel nem leszek népszerű - ez az élet rendje. Pontosan azért mert dinasztiának mondjuk őket és azért mert önmagukat is így kezelik, addig élnek, amíg a családban van aki továbbviszi a nevet és a >>céget<<. Nagyon sok olyan késessel találkoztam itt ebben a csoportban is, akiknek a munkáit csak innen ismerem. A klasszikus vásárokon bicskát árulók egyre kevesebben vannak, ahogy a vásárok is, hát még a vásárok közönsége! Aki nem kerül, került föl az internetre arról ma még lehet, hogy beszélnek, de holnap már csak páran fognak rá emlékezni, holnapután meg már ők is elfelejtik."

Ezt a gondolatot a manapság oly' igen népszerű közösségi oldal egyik csoportjában láttam és meg kell mondanom, hogy... hát igen... (Sóhaj. Nagyot sóhajt! és még egy bosszús: "bassza meg a kurva isten" is elhagyja tán a száját...)

Töröld meg a szipákoló nózid, mosd le a sós könnycseppet az orcádról és kérj egy vigaszpuszit párodtól a gondterhelten ráncos homlokodra, mert a magyar már csak ilyen sóhajtozó nép; bármi is történjen. Lassan, nagyon lassan mozdul az a kéz, hogy a sors által irányított életszekérnek a rúdját más irányba tolja... 

Szóval dinasztiás késesekkel el vagyunk látva. Már most ez olyan, hogy el is tudd képzelni, hogy többségük 3-ad, 4-ed generációs, azaz a dinasztia alapító ős - hát tetszik vagy sem, de ez van - a boldog békeidők Monarchiájában szerezte a tudást és futtatta föl a kisipart. Igen, ez az a Kiegyezés utáni korszak, amikor Bp. elnyerte a mai arculatát, amikor a Ganz gyár és a többi nagy pesti polgár (hadd zsidózzak egy kicsit! Havenu shalom aleichem! הבאנו שלום עליכם!!) cégei világhírt hoztak kis hazánknak (azaz akkor még Nagy hazánknak, de ebbe most terjedelmi és érzelmi okokból nem megyek bele. Szerintem még a 18-as karika is belepirulna abba, amit 1. önmagunknak osztanék Trianonért, 2. az összes angyalok és szentek lejönnének a mennyekből, hogy azt a rengeteg románt, szlovákot, szerbet, az összes éhenkórász lelket magukhoz ragadják, akiket én akkor elszidnék és 3. nem nagyon van olyan korabeli és jelenlegi politikus, akinek a rendkívül profán foglalkozást űző nőrokonait én ne venném ilyenkor a számra!

Na szóval itt vannak a mondjuk így: sajátos történelmi fejlődésbe beleágyazott kiváló szakembereink, akik még a nagy/dédszülőktől örökölték a géppark egy részét, és javarészt a tudást is tőlük sajátították el - igen nagy és mély tisztelet azoknak, akik késes-köszörűs papírt szereztek az átkosban és még egy kicsivel mélyebb meghajlás azok előtt, akik mesterlevelet is magukénak tudhatnak! Kétségkívül egytől egyig használható terméket készítenek. Az, hogy melyik mennyire "szép" az egyéni ízlés kérdése - egyrészt, másrészt meg kinek-kinek tehetségéhez mérten érdemes a munkáit szemlézni. Na de most itt nem is erről van igazán szó!

Nézem, látom, hallom az olyan filmeket, olvasom a kesergő újságcikkeket, amik arról szólnak, hogy egy ősi mesterség tűnik el a szemünk láttára és "JAAAAAAAAAAAAJ mi lesz a késesekkel?!" (szívettépő, rokolyát marcangoló, kiabálós-cigányasszonyzokogást tessék hallani magadban!) Nos... Két kérdésem lenne ugyebár: 

1. mit tettek a szakmabeliek a kihalás ellen?

2. mit tettünk mi a kihalás ellen? 

Higgyétek el, hogy a válasz egyikre sem könnyű.

Mondhatjuk, hogy a szakmabeliek leginkább a szaktudásukat adták hozzá, de ez bántóan kevés. Gyorsan tegyük is hozzá, hogy a magyar kisipar szerkezete történelmileg egészen máshogy alakult, mint ahogy az üdvös lett volna. Mire is gondolok? (Itt egy hosszabb eszmefuttatás követezik, vigyázat!) A céh rendszer hosszas, igen hosszas agóniával csak a 19. század harmadik harmadában szűnt meg létezni. A céhek beszüntetését előíró az ipartörvényről szóló 1872. évi VIII. törvénycikk a korszak Európájában inkább a lemaradást ledolgozandó jött létre, semmint előremutató célként. Akárhogyan is, innentől számítódik a kisipar hazai léte. De facto önálló késes iparosok is innentől létezhettek. Ez az időszak a Monarchia, de tetszik vagy sem az egész magyar haza szempontjából is csúcsidőszak, az ország történelmének egyik fénypontja, a dualizmus korának vívmányai még a II. világháború utáni Magyarországot is alapvetően meghatározták - és csak halkan teszem hozzá, hogy ma a Budapestre látogató turisták is főleg ennek a korszaknak az emlékeit csodálják meg.

Alapvetően dübörögnek a gyárak (nem, nem úgy, ahogy most amikor a pannon puma már kimúlt, és a jobban teljesítő országban "csak" a fiatal, (szak)munkaerő, jogbiztonság és fejlődési perspektíva nincs), a társadalom szerkezete mégsem nagyon alakul át. Földet a paraszt nem kap, hiába hogy a jobbágyságot már 1848. március 18-án fölmentik úrbéres szolgálatai alól, az 1853-as császári pátens a jobbágytelkek megváltásának terhét a parasztokra hárította - kinek volt annyi pénze, hogy ezt megtegye? (Ezt lovagolták meg 1945-ben a kommunisták, amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormányba a kommunista Nagy Imrét - igen, a későbbi mártírt - delegálták, mint a földművelésért felelős biztost, így a nagy földosztást a parasztok a kommunistákhoz köthették, jóllehet az Ideiglenes Nemzetgyűlés iktatta azt törvénybe: 1945. évi VI. törvény) 

A paraszti világ tehát megmaradt, a kisipar pedig az ezekhez szükséges extrém mennyiségű vágószerszám előállítására vállalkozott. Piaci versenyről ilyen körülmények között nem lehet beszélni. Nincs ugyanis fizetőképes kereslet, ("szép" újmagyar szóval: fogyasztó) ami miatt megérné gépesíteni és nagyobb mennyiségben árulni. A helyzetet tovább nehezítette, hogy egyáltalán tőke sem volt, amiből gépparkot, gyártósort, és gyártóhelyiséget lehetett volna venni/építeni. Láttátok már Belencsák Pista bácsi körmendi műhelyét a Széchenyi utcában? Na papesz, ott nagykabátban bizony nem tudsz megfordulni, szóval csak farolva lehet kimenni, mint a török szultán sátrából - lehet, hogy ez volt az üzletpolitika? :D 

Kérdés persze az, hogy ez mennyire volt baj abban az időben, amikor szinte minden nagyobb faluban volt késes, de legalábbis az állatvásárokon föltűntek jó páran. Summa summarum a késes kisipar ebbe a körbe ragadt be (ahogy egyébként még nagyon sok más ágazat) és innen nem is nagyon tudott kitörni. Hiszem, hogy tömegterméket csak és kizárólag a kor színvonalának megfelelő (szándékosan nem a 'modern' szót használtam) gépparkkal és szakember gárdával lehet előállítani. Erre számos példa van a nagyvilágból. Emlékeztetnék itt pl. a pókos késekre, amik mögött nemcsak egyedi innováció (nyitófurat) állt, hanem kitartás és szerencse is. (angolul tudóknak a történet zanzásítva itt, a magyar változat egy időben fellelhető volt a neten, de most se időm, se kedvem túrni utána.) A magyar szemléletet jól jellemzi - bár kétségtelen, hogy erősen sarkított és nem minden készítőre ráhúzható - Mikszáth Kálmán írása. Ahogy szegény Ceka mester mondaná: "- És ez nem vicc!" A Vasfüggöny lezárultával és a politikai rendszer gyökeres átalakításával egyszerre szűnt meg a lehetőség és a vágy is az ipar kiterjesztésére. És elérkeztünk nagyjából napjainkhoz...

A "módszerváltás" szemmel láthatólag a késes ipart annyiban érintette, hogy a vevői oldalról egyre kevesebben keresték a termékeket. Tartott ez egészen a 2000-es évek második feléig. Az utóbbi pár évben örvendetesen föllendült az érdeklődés a tradícionális bicskák iránt. Látom, hiszen ebben a világban élek én is, hogy sokan, nagyon sokan elsősorban a nosztalgia miatt vesznek ilyen bicskákat, mások (de a két halmaz azért összeér ám!) meg hovatartozásukat, magyarságukat fejezik ki általa. Itt hosszasan lehetne lamentálni azon, hogy egy alapvetően németek által elterjesztett technológia miként, hogyan és főleg mikortól válik magyarrá, de azt hiszem ez lesz az, amit én soha nem fogok megválaszolni. 

És akkor ugyebár napjaink... Én tényleg tiszta szívből örülök neki, hogy sok új, fiatal késes tűnik föl a színen. Annak is, hogy a régiek is fölkaptak a hullámra és tényleg reneszánszukat élik. Aminek nem örülök, az a következő:

• egyelőre nagyon úgy látszik, hogy divat lett a bicska és inkább státuszszimbólum, mint használati eszköz. Ebből következően addig tart a nagy őrület, amíg a "húúú de jól néz ki" mentalitás, tehát amíg a formát, a díszítést meg nem unják a vásárlók
• továbbra is tartom, hogy ma már nem csak a szóbeszédre hagyatkozik az ember. Persze vásárlás előtt tájékozódj, de olyan nincs, hogy valakinek csak az elbeszélésére hagyatkozom. A bicskát meg kell nézni (igen, képről is akár, és akkor már sok, nagyon sok különböző és részletgazdag képen, ismerve az alapvető metrikus adatait), meg kell tudnom kérdezni a készítőt akkor is, ha éppen nem futunk össze a Tűzzel-vassalon, vagy ha mondjuk az ország másik felén él. És ehhez egy telefonszám édeskevés! Pláne, hogy amíg a készítő készít, addig inkább a munkájára fog figyelni, mint vásárlói kérdésekre reagálni - és ez így is van rendjén. 
• ebből következik, hogy egy igényesen megszerkesztett honlap, egy ügyesen elhelyezett marketing nagyon sokat ér - utóbbi lehet a facebook is akár, de a honlapot nem pótolja. Képanyag bemutatásának nagyon jó, mert könnyen elérhető és rendezhető, ill. sokkal egyszerűbb frissíteni, mint egy honlapot. az igényes honlapra időt szántak, ha meg időt szánnak erre, akkor szinte biztos, hogy más tekintetben is igényes a mester. Sajnálom, de ez van. Elhaladt a világ mellettünk (kacagott a szél a nagy ugar fölött) és most rohamléptekben igyekszünk utána. Vásárlók vannak, akiknek az igényei megváltoztak az 50, de akár 20 évvel ezelőttihez képest is és ennek megfelelő termékeket és szolgáltatásokat keresnek. A Trabant kombi tökéletesen ellátta a feladatát, de ma azért mégsem ezt a márkát keressük. Az már csak hab a tortán, hogy a vásárlói igények folyamatosan változnak; ezt követni majdnem lehetetlen. Mégis azt mondom, hogy a vásárlói igények fölmérése és statisztikai vezetése - még ha oly' időigényes is - sokszor megéri. (Erre jó példa a Szalontai bicskák idei föllángolása: keletkezett egy piaci rés [felső/prémium kategóriás anyagokból készült bicskák olcsó - pár tízezer forint - áron], amiről hosszasan, évek óta panaszkodott a késes társadalom ["miért nem készít XY mester - az ikszipszilon konkrét személyt takar - míves bicskákat?!" - szólt a sirám] és lőn! Teljesen mindegy volt, hogy XY [még mindig konkrét mester] százszor, ha nem ezerszer elmondta minden lehetséges helyen, hogy miért nem, ezt nem akarták megérteni és elfogadni. Kérem tisztelettel: XY fölmérte a saját maga és vállalkozása erejét, súlyozott, számolt és arra jutott, hogy ő ezt nem. Minden tiszteletem érte! De azt is látni kell, hogy ha bicskákat nem is, de késeket még készít, a szokásos prémium színvonalon és egyedi megrendelésre is - fájdalom, hogy ezeket a magyar piac már nem mindig tudja megfizetni. De kérem, hát pont erről pofázok én itt! Globalizálódott a világ és ha XY nem tudja/akarja itthon értékesíteni a tudását, akkor miért ne tehetné ezt meg külföldön? Sokszor beszéltem XY-nal és el kell mondanom, hogy az egyik legintelligensebb és legkiegyensúlyozottabb ember, akit ismerek és igenis megértem a döntését és a legjobb példának tudom csak állítani arra, hogy egy vállalkozást hogyan és miként lehet fejleszteni.)
• Szóval vásárlói igények fölmérése, itt hagytuk abba. De a fölmérés még nem elég! Ezeket az adatokat föl is kell tudni használni. Most kérdem én: kinek van ideje bicskakészítés közben óránként áttúrni mondjuk a facebookot, hogy a millió késes csoportban éppen mi az aktuális vágya a "nagyközönségnek" és ezeket az adatokat nemcsak rendezni, de az esetlegesen elfogadható ötletekről költségvetést is készíteni? Ez egy olyan háttérmunka, amit a készítő önmaga biztoskurvaisten, hogy nem tud elvégezni. Vegyen föl valakit erre? Akkor bizony jelentősen megnő a bicskák ára. A családból csinálja valaki? Profi marketinges vagy adatelemző az asszony? Akkor hajrá! :) Ja, hogy nem az és még a házimunkát is meg kell csinálni, meg tanulni a gyerekkel, meg hát ő is fáradt? Érdekli ez a vásárlót? Sajnos nem. Hiszem, hogy a készítők a jelenlegi struktúrában nem tudnak többet beleadni, mint amit eddig. Egy-egy jobb kinézetű honlap és igényes munkák. (Abszolút előremutató és azt hiszem mindenféleképpen hasznos ellenpélda Szálkai Róbert EDC bicskája (Robicska) - aminek prototípusát megköröztette néhány, késes körökben ismert felhasználónál és a tapasztalataik alapján igazított a modellen.)

Na de mit tettünk mi vásárlók a kihalás ellen?

Elsősorban vásároltunk. Mondhatnám, hogy sokkal többet nem is tudunk tenni, de ez nem lenne egészen igaz. Mert ennél sokkal fontosabb, hogy gondolkozzunk! Ilyent még itt a blogon nem tettem (emlékeim szerint legalábbis nem), de most előre elnézést kérek mindenkitől, akinek nem inge, az nem veszi magára, de olyan igénytelenek vagyunk, mint disznó az ólban! Hogy is mondjam... a mai napig ha látom, hogy valaki valami piacos kínai vacakkal szerencsétlenkedik, akkor én igenis megmondom neki, hogy erre pénzt kiadni rohadtul kár volt! (A válasz meg rendszeresen az, hogy baszik ő 10 000 hufot áldozni egy késre. Nem tudod meggyőzni az ilyen embert, hogy 6 000-ért már kaphatna normálisat.) És igenis máson is el kell gondolkozni! 

Mondjuk azon, hogy otthon a konyhában mivel dolgozunk. Biztos tudod kisszívem, hogy a bicskakészítők jelentős része készít konyhai késeket is. Igen, azokat is érdemesebb tőlük venni, mint a boltból, mert ha hiszed, ha nem, ezek is kiváló termékek és ár-érték arányban partiban vannak a kínaiakkal, meg a solingenekkel meg a mindenféle vacakkal. Nősülés előtt állok, de én már most tudom, hogy melyik készítő lesz az, aki a mi konyhánkat föl fogja "szerszámozni" a hámozó késekkel, kenyér- és különböző szeletelő késekkel, bárddal, evőkésekkel etcetera, etcetera... Sőt már azt is látom, hogy az "ünnepi" eszközkészletet kivel fogom készíttetni. Gondolkodtál már ilyenen, vagy csak a bicskákig látsz? Hmmm? Ezek olyan dolgok, amik beruházást igényelnek a vásárlói oldalról, tudatossá teszik a választást és nem utolsó sorban tervezhetővé a készítő bevételeit. Vannak vadászismerőseid? És szóltál nekik, hogy milyen kiváló magyar késkészítők vannak? Nem? Tedd meg! 

Sokan, nagyon sokan panaszkodnak, hogy milyen sokba kerülnek a tradi bicskák. Fiúk, lányok! Tudjátok, hogy mi pénz leszerszámoztatni egy bicskát? Csak a paklidomborító a pár százezer forintot nyomja! Csodálkozol, ha a nagyapai örökségből származó formákat használja valaki? Egy műhelyt újonnan beindítani nem kicsi összeg, mert közel jár a milliós tételekhez. Ezt az összeget kitermelni? Hm? Ingyen dolgoznál? Hát a késesek sem szívesen.

Használni kell a bicskákat, késeket. Belenevelni a gyerekekbe már egészen korán az eszközhasználatot! Igenis nem kell azt a sületlenséget hangoztatni, hogy kés, bicska, olló, gyerek kezébe nem való. Hadd vágja meg magát, majd megtanulja, hogy az nem játék! Levágni nem fogja az ujját. Ja, hogy ez szülői felelősség, odafigyelés és nevelés kérdése? Hát igen. Ilyen a felnőtt élet. De ha azt meg tudtad tanítani neki, hogy ne nyúljon a konnektorba, meg a forró gázsütőhöz, akkor talán arra is meg tudod tanítani, hogy ne bassza bele a bicskát a pajtása hátába. Amikor a cipőfűzőjét már meg tudja kötni, legkésőbb addigra van olyan szinten a finom motorikus mozgása, hogy a bicskát is kezelni tudja. Tapasztalat az élet tanítómestere. Életkorának és kézméretének megfelelő méretű bicskák mindig rendelkezésére állnak mindenkinek. Azt hiszem ezek a legalapvetőbb dolgok.

Sokkal többet a vásárlói oldal meglátásom szerint nem tehet.

Hova tűnt hát a magyar bicska? Ott van az valahol a háttérben. Mert vannak aki készítik, nagyon-nagyon magas színvonalon és vannak akik megveszik, egyre többen. Készítői oldalról a fejlesztés elkerülhetetlen, ahogy vásárlói oldalról a fejlődés is. Látom és remélem más is látja az előremutató jeleket: a késesek, és már nem csak az ifjabbja, interaktívvá válnak és párbeszédbe tudsz velük eredni online. Látni, hogy ráéreztek néhányan a szabad versenyes kapitalizmus (brrrrrr... mindig kiráz ettől a hideg) ízére és mennek a vásárlók után. Így tovább, de én azért még aggódom egy kicsit. Nem sokat, csak az érzés miatt. Nem kívánom, hogy minden így maradjon, hanem inkább azt, hogy előre és érjük el azt a szintet, hogy szinte már franchise hálózatban lehessen árulni a magyar késesek termékeit. "A magyar bicska hálózata"! Be szép is lenne!