Szerbusztok kedveseim!
Mindenek előtt exkuzálnom kell magam! Ez az írás már kettő hónapja készen pihen a gépemen, de még csak most értem oda, hogy a nyilvánossággal is megosszam. Sajnos az év eleje nem úgy indult, ahogy terveztem. Bokros teendőim mellett finisébe érkeztem a doktori disszertációmmal és lényegében éjt nappallá téve azon ügyködtem, hogy az "utolsó entert" is leüthessem a szövegen. Amikor az megvolt, akkor meg neki kellett állni azoknak az apró javításoknak, amik jelentősen rontották volna megítélését. Szóval a lényeg a lényeg, hogy egy lusta disznó vagyok, aki eddig nem csinált semmit! :D
Na de majd most! Amíg más a szilveszteri mámort piheni ki, addig blogunk szeretett és tisztelt publicistája széles jókedvvel rója a Bakony meredéjeit, hogy nektek szórakoztató tartalmat tudjunk adni. A módszer a szokásos: kurzív betűvel az én megjegyzéseim - ebből most meglepően kevés lesz - minden egyéb Sapapa érdeme. Fogadjátok sok szeretettel!
"Szervusz, kedves olvasó!
Ebben az írásomban ez évi első kirándulásom élményeit és egy kudarcomat szeretném megosztani veled. Egy ideje hagyomány nálam, hogy januárban, szép télies időben járok egyet az egyik kedvenc túrautamon a Bakonyban.
Vinyéről a zöld jelzésen átsétálok Csesznekre, majd a sárga jelzésen vissza. Szeretem ezt az utat, mert még főszezonban is kevesen járják, másrészt nehezebb útviszonyok közt sem kell sietnem, balesetet kockáztatva, hanem komótos tempóban is bejárható emberi időben. Nos, ez a sétám január 6-án volt. Győrből a 7.25-ös vonattal indultam és a terveim szerint a Vinyéről 17.55-kor indulóval jövök haza. Az élmény már a vonaton kezdődött. Ifjú koromban sokat vonatoztam, jellemzően a Hatvan-Vámosgyörk-Gyöngyös vonalon, ám már nem vagyok ifjú, így legalább 20 éve nem ültem vonaton. Bevallom, nagyon élveztem! Odafelé szépen kárpitozott ülések, tágasabb kocsi, vissza retró, de mindegy volt. Zakatolás, zötyögés, ablakon kifelé merengés, időtlen állapot. Sofőr életemben ez is egy kis mentális csemege! Csak a kalauz volt futurisztikus. Mikor legutóbb találkoztam egy ilyen lénnyel, oldaltáskáján fityegő lyukasztóval intézte el a jegyemet, most pedig már QR kódolvasóval neutralizálta. Titokban körbevizsgáltam, lézerkard nincs-e nála? Az azért nem volt.
Ilyen, ismerősen új élményekkel gazdagodva érkeztem Vinyére az úgy 50 perces út után. A hajnali hűvösség már a múlté volt. Szikrázó napsütés várt és egy padok mögé bedobott bodzabot, amit mintha csak nekem vágtak volna. Hossza, vastagsága pont jó! Széles vigyor terült el a képemen, ugyanis nem ez volt az első alkalom, hogy más által vágott bot volt hű társam egy kiránduláson. Az viszont kicsit megijesztett, hogy többen is ezt az időt választották a kirándulásukhoz. Nem sajnálom én a Bakonyt senkitől, csak szeretek néha egyedül baktatni. Végül azonban mindenki más utat választott magának.
Miután öltözékemet ideálisnak mondhatóra csökkentettem, kamáslit felvettem, utamra indultam. Az első 500 m után meg kellett állnom, hogy tovább vetkőzzek. Félve tettem, mert nem tudok úgy levetkőzni, hogy ne izzadjak meg, viszont a néha-néha lecsapó erősebb fuvallatok emlékeztettek arra, hogy mégiscsak tél van. Nem lett volna jó egy tüdőgyulladást összeszedni. Szerencsére nem is szedtem össze! Így vetettem bele magamat a téli tavasz erdejébe. Valóban a tavaszt éreztem. Olyan élet volt körülöttem, hogy csak kapkodtam a fejemet. Millió madár csivitelt, a mókusok pedig mintha csak direkt incselkedtek volna velem. Próbáltam néhány fotót készíteni, de a telefonos képeken sem madár, sem mókus nem látszott rendesen. (Moris barátom biztosan nem ismeri ezt a problémát!) Az elmúlt idők viharainak a nyoma végig látható volt, különösen a DNy-i lejtőn. Még nem tisztították meg a turistautat teljesen. Sebaj! Kevesebben jönnek erre. Örömömre, a régi kedves ismerősömet, egy hatalmas, öreg, de már kiszáradt bükköt még állva találtam. Társai már körülötte pihennek.
A téli sétákat azért is szeretem még, mert olyan helyeket is látok, észreveszek, amiket a lombkoronától máskor nem. Az is meglepett, hogy néhány rövidke szakasztól eltekintve, ahol komoly méretű sártengerrel találkoztam, egészen jól járható volt a Bakony. Komótos tempóban is jól haladtam. Vinyéről föl, a Zörög-tetőre jó kis kaptató vezet. Bámészkodásnak álcázott zihálás közben azért nézelődtem is. Nagyon szép látvány tárult elém minden irányba. A tetőre felérve valóban komótos sétára váltottam. A tölgyes, gyertyános, égeres, bükkös erdő átváltozott. Tőlem jobbra fenyves, balra pedig a vegyes, bozótos erdő. A fenyves oldal igazi fatwood lelőhely. Kevés energiával sokat lehet találni. Látszik, hogy mások is járnak ide gyűjteni. Ha kicsit jobban eltávolodunk az úttól, még a késemet sem kell elővenni. Megrugdosom a korhadékot és már szedhetem is, mint a gombát. Most azonban nem ezért jöttem, így séta tovább. Azt vettem észre, hogy követnek. Egy termetesebb fekete mókus majd 100 m-en át jött utánam és ahányszor megfordultam, átsurrant a fa átellenes oldalára. Ebből sem lett fotó!
Kellemes, komótos baktatással végére értem a Zörög-tetőnek, mikor néhány muflont láttam meg, talán 60 méterre. Megálltam, majd csigalassúsággal lépegetni kezdtem tovább az úton, egyenesen feléjük. Vártam, mikor vesznek észre, közben az esélytelenek nyugalmával elővettem a telefonomat, hátha sikerül néhány élvezhető képet csinálni! Tán 40 méter lehetett a távolság, mikor az egyik észrevett és nekiiramodott. Ekkor derült ki, hogy legalább 30-an vannak! Boldogan kattintgattam a telefonnal a képeket, legalább 15 készült. Az nem lehet, hogy egy sem lesz jó közülük! De. Lehet. (Bocsi! :D :D :D :D ez a poén nagyon ült!) Miután eltűntek a szemem elől, csalódottan nézegettem a képeket. Látszottak valamennyire, de pocsék képek lettek. Sebaj! Jókedvem töretlen maradt, komótosan kezdtem meg az ereszkedést a Csesznekre néző oldalon. No, itt valóban jó hasznát vettem alkalmi útitársamnak, a bodzabotnak. A lombkorona nélküli fák között gyönyörködhettem a várban meg-megállva, nehogy hamarabb érjek a lejtő aljára, mint terveztem! A 82-ez úthoz közeledve nem mentem be a faluba az út alatti átjárón, hanem a sárga kereszttel jelzett úton indultam észak felé, a sárga jelzés felé.
Kellemes sétaút, a bozótban megrekedt a meleg. Alaposan megizzadtam. Megálltam kicsit, izzadt homlokomat törölgettem a legalább 15 fokos melegben. Szinte azonnal megelevenedett a környék. Körülvettek a pici énekesmadarak és élték az életüket, mintha ott sem lennék. Lassan tovább indultam, egyrészt, hogy ne izzadjak annyira, másrészt, hogy a legkevésbé zavarjam őket. Néhány perc séta után az északi oldalra értem és a megváltozott táj látványát élveztem. Elmaradt a madárzsivaj, hűvösebb lett, ami jól is esett és a fák szürkévé váltak. Fenséges bükkös vett körül, egyszínű szürkeséggel, amit csak néhány éger fekete törzse tört meg. Ismerős látvány, vártam már, mégis, mindig rácsodálkozok.
Itt csönd van. A szél zúgásán át csak néhány harkály munkája hallatszik, az is messziről. Álldogáltam egy kicsit, aztán tovább indultam, mert elkezdtem fázni, valamint meg is éheztem. Kigondoltam, hol eszem meg a levesemet, így a határozott terv előre lendített. A szürke eminenciások sorfala közt hamarosan elértem azt a szakaszt, ahol az út a szántóföld és az erdő határán vezet tovább. Balra szürke csönd, jobbra napsütötte csivitelés. A távoli bozótosból is idehallatszott a madarak lármája. Gyorsan elértem a célomat, egy vadászlest, ami az erdő szélébe rejtve bújik meg, a szántóföldet vigyázva. Ide felgallyaztam, és jóleső izgalommal bányásztam ki a hátizsákomból az elkövetkező szertartás kellékeit.
Zselés főző, amcsi kulacs csajkája, svéd bicskabögre (folding cup, 5 dl-es) . Ez is egy kedvenc holmim. Könnyű, kis helyet foglal, a forrásban lévő vizet nyugodtan bele lehet önteni és a kezemet sem égeti, ha melengetni akarom fázós ujjaimat, mint a fém bögre. Begyújtottam a zselét, rá a víz, aztán csak bámultam ki a lesből, milyen eleven is a táj a téli tavaszban! Szinte észre sem vettem, hogyan készítettem el a levesemet (smack), csak arra eszméltem, hogy kis LMF kanalamból élvezettel szürcsölgetem a forró lét. Hiába, no, az automatizmus. Szellő alig rezdül, langyos levegő simítja a tarkómat és a mező fölött szitáló vörös vércsében gyönyörködök. A leves elfogyott. Összepakoltam és folytattam utamat. Várakozással teli bandukoltam tovább.
Régi ismerőst vártam és nem csalatkoztam. Már láttam a jelzést, ahol ismét az erdőbe fordul az út, amikor meghallottam. Ismerős, öblös károgás. Egy holló figyelt fentről, mint mindig, amikor erre jártam. Nem hiszem, hogy csak engem tisztel meg figyelmével, de csak ez a példány követ ezen a szakaszon. Más holló esetleg odaül fölém egy darabig, aztán elunja és otthagy. Ő más. Szerintem minden embert figyel és követ egy darabig, tán a territóriuma határáig. Befordultam az erdő felé egy sörös dobozra festett turistajelzésnél. Pár perc és már nem hallottam rekedtes kísérőmet. Kényelmes, eseménytelen séta. Elmélkedés, bámészkodás és hamarosan visszaértem Vinye közelébe, a Cuha-patak partjára.
Volt még időm bőven a vonat indulásáig, így, egy hirtelen ötlettől átitatva elindultam egy közeli kis pihenőhöz egy szép réten át azon az ösvényen, ahol a piros és a sárga kereszt turistajelzés kéz a kézben jár. Azt terveztem, hogy a hátralévő időben a megmaradt levesemet egy Feröer-kályhán főzöm meg magamnak. Új tervem lendületet adott lépteimnek, úgyhogy alig 20 perc alatt oda is értem a Pakucs-pihenőhöz. Menet közben találtam egy lábon száradt akácot, ebből vágtam magamnak egy megfelelőnek gondolt darabot. Kb. 10x35 cm-es kuglit. Izgatottan kezdtem neki műveletnek. Láttam már videót, képeket arról, hogyan főznek rajta, de ez édeskevés!
Most térek ki a kudarcomra!
Tudom, hogy a fadarabot kettő vagy négyfelé hasítják, esetleg csak befűrészelik (Steiger Oszkár könyve), megfelelő távolságra rögzítik egymástól a darabokat. Begyújtják a darabok közt, így egy önfenntartó tüzet kapunk.
Úgy gondoltam, ezt a kuglit elég lesz ketté hasítani. Elővettem kis késemet, egy Szasza által készített legál méretű rombolót. 6 mm sleipner penge, konvex él, komoly törővég, kaparóél, Kuvasz tok. Simán kettéhasítottam a vaskos pengének köszönhetően. Vágtam egy valamilyen hajtást, kb. 1 cm vastagot. Két darabkáját a kettéhasított kugli közé, egyik végéhez közel, egymástól három ujjnyira tettem és a kettő távtartó közt a nálam lévő spárgával szorosan összekötöttem. Jól sikerült, stabilan állt magától. Következett a begyújtás.
Fatwood elő, forgácsolás. Kés élével apró forgács, kaparóéllel finom vatta. Szinte az egész zsíros fámat elforgácsoltam. Megtöltöttem a kuglik közti rést a forgáccsal úgy, hogy ne legyen túl tömött, nehogy ne tudjon levegőzni. Következett a várva várt begyújtás. Hát igen. Következett volna. Próbáltam oldalról, felülről, semmi. Még egy kis lapos kanálféle készséget is faragtam, nyelét a résbe illesztve, öblére sok fatwoodot kaparva, azt meggyújtva. Semmi. A tűz nem volt hajlandó a két fadarab közt feléledni, hiába próbáltam lazábbá, vagy tömörebbé tenni a közbül lévő fatwoodot.
Közben elszaladt az idő. Mivel a levesemet nem akartam hazavinni, elővettem az evőeszköz csurgatóból készült kis hobó kályhámat és a szétbontott akác kugli egyik darabját feldarabolva begyújtottam. A kis kés remekül tette a dolgát! Lobogott a tűz, vártam a víz forrását és elkezdtem magamon nevetni. Eszembe jutott egy kedves ismerősöm idős, agyvérzésen átesett angol bulldog szukája, Pannika. Mindig megnevettet, hogy szegénykém már nem tud egyszerre menni és valamit nézni. Vagy megy, vagy néz valamit. Hát, én pont így viselkedtem. Annyira dolgoztam a Feröerkályhán, majd a hobó kályha begyújtásán, hogy egy árva fotót sem készítettem! Nagy kár, mert jó lett volna, ha látja valaki, aki tapasztaltabb nálam, hogy segítsen, mit nem csináltam jól? Jó fát választottam? A távolság a két fa közt sok volt, vagy kevés? A begyújtás módja volt helytelen? Legközelebb majd dokumentálok. (Na ezt mondjuk el is várom! ;) )
Felforrt a víz, elkészült, majd elfogyott a leves. Összepakoltam, mert a napocska már a fák mögé bújt. Meglepett, hogy még mindig nem volt hűvös! Sietnem nem kellett, Visszasétáltam a vasútállomásra. A padon ücsörögve öltöztem csak föl, mert megizzadt a hátam a hátizsák alatt, nem kockáztattam egy megfázást. Nagyon szép napom volt, lett volna min merengeni, gondolataim mégis a kudarcom körül jártak. Persze, az is csak tapasztalás, gazdagodtam vele. Egy sajnálatos baleset miatt kis késéssel érkezett a vonatom. Relax-zötykölődés Győrig, ahol Zsuzsikám várt az állomáson. Így lehet, hogy máskor is vonatozok, vonatozunk!
Köszönöm, hogy elolvastad!"
Amint látjátok, kollégám nem tétlenkedett! Következzenek a képek!
A táj szépségei
