Szerbusztok Kedveseim!
Csak alig éppen vagytok túl a húsvéti ünnepkörön, szóval talán még emlékeztek, hogy ezt az egész dolgot egy csodás újjászületés miatt ünneplik a keresztények. Nos, a magam részéről ezt a keresztény ünnepet sem tartom, sőt kifejezetten taszít - és nem csak azért mert az interpretatio christiana által egy valagnyi szokást loptak a kereszténység előtti időből - hogy más föltámadott és megistenült alakokról nem emlékezünk meg. Talán már megszokhattátok, hogy elég messziről indítom a posztjaimat, de most nem megyünk vissza a kereszténység előtti időkig, hanem pusztán az 1990-es évek végére...
Szűkebb pátriámban a farsang vége egy eléggé jelentős esemény. Mivel a városka szívében (de ez most halálosan komoly: 50 m-re a Széchenyi tértől) nőttem föl (sőt! :D a lakcímem még mindig Széchenyi tér) így engem már nagyon korán magával ragadott a farsangi forgatag. Nyugodtan mondhatom, hogy már az anyatejjel szívtam magamba, mert anyai ágon sokácok vagyunk. Teljesen természetes volt tehát, hogy már kiskamaszként is kijártam a tömegbe és az is, hogy ilyenkor valahogy mindig egy-egy bicskás standnál ragadtam le. 1998, vagy talán 1997 lehetett, amikor az egyik standnál először találkoztam szemtől szembe Simon Vili bácsival. A Simon bicskák Mohácson legendásnak számítottak. Vili bácsiék "rendelője" a Duna melletti Szentháromság utcában volt. De én ott addig nem jártam - kis gyerek voltam, mit is kerestem volna ott? Na, de a Busójáráson! Szóval ott állok 1997 vagy 98 telén, nézegetem a bicskákat és erős késztetést érzek, hogy vegyek egy komoly bicskát. Nem kicsi, sőt nagy dac volt bennem, de ennek külön története van.
Még ez előtt az esemény előtt is voltak nekem mindenféle bicskáim. Néha, amikor otthon vagyok, akkor egy-egy fiók aljából előugranak a régi darabok és hát mit tagadjam: mai szemmel nézve szánalmas "vasak" voltak ezek. A kínai piac legalja, vegyítve a KGST mindenféle kései szemetével. Én meg persze akkor még büszkén hordtam ezeket, mert hát a MacGyver ugye, meg a Tüskevár - szóval érted; nem kell ezt itt magyarázni. Na egy ilyen "büszke hordás" következménye lett az, hogy ott álltam a stand előtt.
Van nekem egy nagybácsim. Szélestenyerű, vállas, mokány parasztember, aki a pár száz birkája mellé tart vagy 50 kocát, teheneket, lovakat és még a jó fene tudja, hogy mi mindent. Szerintem ő belülről császározta meg nagymamát és úgy született bicskával a kezében. Na, hát amikor már kamaszodtam, kezdtem magam férfinek érezni (pedig úristen milyen kibaszott messze voltam még tőle!!!), akkor egy közös nagy családi ebédnél decens, de ugyanakkor nagyon határozott hangon utasítottam vissza a mama által akkurátusan a rántott hús mellé odakészített kést, mondván, hogy "hát van nekem sajátom!" (Na látnotok kellett volna az arcokat! Még ma is emlékszem rá: apám mosolygott - én akkor azt hittem, hogy büszkeségből: "íme, férfi lett a kisfiam!" - ma már pontosan tudom, hogy azért mert ő ismerte a bicskáimat és már tudta a történet végét :D . Anyám szerintem föl sem figyelt erre, de nagybátyám egyből elkérte a "bicskát" és szemrevételezte. Majd lemondó hangon annyit jegyzett csak meg, hogy ha már bicskám nincs, legalább eszem legyen és ne szégyenítsem meg az asztalt ezzel a vacakkal. Valahol itt "durrant" el az agyam és vöröslő fejjel - talán kicsit könnyezve is - fogadtam meg, hogy "majd megmutatom én neked, lesz nekem rendes bicskám!").
Ott állok tehát 1997 vagy 98-ban a stand előtt és hát mit szégyelljem, fingom sem volt, hogy melyik bicskát kell nekem megvenni. Vili bácsi, látva zavaromat, finoman megkérdezte, hogy "hát melyik tetszik?" Motyogtam rá magam elé valamit nem túl illedelmesen, erre ő fölvett a zöld posztóról egy egyszerű fa nyelű aratót (talán az volt, most már kicsit homályosak az emlékek), de arra rögtön mondtam, hogy nem kell. Na újabb kérdés, de most már kicsit türelmetlenebbül: "No, kisfiam, hát akkor mondjad, hogy milyen legyen a nyele?!". Na azt tudtam! Agancs, ha bele döglök is, agancs, mert azt láttam addig csak parasztember kezében. Elégedett mosoly az öreg szája szögletében - "haladunk bazdmeg!" (legalábbis magában ezt is gondolhatta akár). Na de akkor a forma! Háááát mondtam neki, hogy olyan görbe volt, amire én gondolok (juhászbicskát láttam, utólag már világos). Mondjuk én a pengére gondoltam, hogy görbe volt, de az öreg (az összes istenek áldják meg érte) a kezembe nyomott egy fejesgörbét, hogy "akkor ez-e?". No, állam leesett, úgy belesimult a kezembe; mondtam: "Ez e!". Megvolt az első komoly tradi bicskám. Hejj milyen büszkén mutattam legközelebb nagybácsimnak! Na erre ő - akkor már néhány hónapja nálam volt a bicska - : "életlen ez. fend meg" És a kezembe nyomott egy fenőacélt. Na, hát azt az égést! Bazdmeg, szerintem csak csapkodtam a penge oldalát a rúdhoz, mert fenni életemben nem fentem még. Nagybácsim megfogta a vállam és megmutatta egyszer. Aztán annyit mondott, hogy gyakorolj! (Fateromnak meg állítólag azt, hogy "hiába van pöcse, ha baszni nem tanul meg, nem megy vele semmire." :D Sommás egy vélemény, mitagadás! :D )
Na, de hát lényeg a lényeg: megvolt az első Simon bicskám! Éééééés akkor ugrunk egy kicsit az időben. Vili bácsi sajnos néhány évvel később meghalt. Kicsit én is eltávolodtam a bicskás világtól, ne nem mintha valaha is komolyabban benne lettem volna korábban (erről már írtam)! De ahogy múltak az évek, a fejesgörbém nem tágított mellőlem. Egészen 2011-ig kell most ugranunk. Ekkor öltött igazán komoly mértéket a bicskák utáni vágyam és halvány emlékeim között keresgélni kezdtem, hogy milyen bicskái is voltak még a mesternek. Sok mindenre nem jutottam vele, de amikor apám kiszúrta, hogy valami fúrja az oldalamat, akkor elmondtam neki. Azt mondta, hogy talán az özvegynél maradt valami a portékából, akkor aztán rákérdez. (Én ugye 2011-ben már a nyugati határszélen, Vazs megyében tevékenykedtem, ezért nem én mentem megkérdezni) Rossz hírekkel jött: már mindent kiárultak, a gépek sincsenek meg, szóval reménytelen az eset. Kissé csüggedt pofát vághattam, mert fater azt mondta, hogy hát hiszen, ha annyira kell, akkor éppen meg lehet oldani, hogy legyen még egy Simon bicskám. Úgyis van nekem ezer másik. Azok közül válasszak ki egyet, adjam oda neki, ő meg cserébe odaadja az ő Simonját. Mutattam én neki sokat, de hát egyik sem tetszett neki annyira, hogy elcseréljük. Évekig, nem hazudok: évekig húztuk. Én nyúztam a fülét, ő meg kötötte az ebet a karóhoz. Aztán 2014-ben nyélbe ütöttük az üzletet: kapott tőlem egy frissen vásárolt Nagy Zoltán nádert, én meg megkaptam az ő Simon bicskáját - szoros ígéretet vett azonban tőlem: nem örökbe adja (majd ha meghalok úgyis a tiéd lesz), hanem csak addig, amíg találok valakit, aki ilyent készít nekem. Lett tehát bicskám, meg nem is. De velem már így is madarat lehetett fogatni!
Hanem a nehezebb része csak ezután jött. Kellett egy készítőt találni, aki elvállalja a munkát. Tudtam, pontosan tudtam, hogy kontárt ezzel megbízni nem lehet. El nem tudjátok képzelni, hogy hány emberkét kerestem föl. Beszéltem Kocsis Ferivel. Ő akkor már fölhagyott a rendelésre készülő bicskákkal. Néhány mondatot váltottam Nagy Csabival is, de nem tudtam neki odaadni más okból kifolyólag. Még Révészéknél is érdeklődtem, igaz nagyon kevés reménnyel. Aztán fölcsillant a remény: Nagy Zoltán elvállalta volna. Amikor azonban az összegszerűsítésre sort kerítettünk, akkor megakadt a folyamat. Én költözés és munkahely váltás közben voltam, így egyszerűen nem volt rá anyagi fedezetem. És csordogáltak a napok, mígnem ellátogattam Celldömölkre. Teljesen reménytelennek éreztem a helyzetemet és már-már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet, amikor Lacival azon az augusztusi napon olyan kellemesen el tudtam beszélgetni. Ő éppen akkor indította be a műhelyt, nagyra törő tervekkel és megegyeztünk: én adom a mintadarabot, de ő leveheti a formát, alakíthatja és bekerül a repertoárjába. Ezzel egy régi bicska forma, kis ráncfelvarrás után újra életre kell, és talán Vili bácsi is mosolyog valahonnan, hogy "Ejj, ez a Lacigyerek, ez de szépen megcsinálta!".
Szóval a bicska... Anyai öregapám szerint ez volt a szalonnázó bicska (lehet vele szalonnázni is, de hogy nem az volt, az fix!), egy-két mohácsi régi arc még Vili bácsira hivatkozva rácbicskának mondta. Én is ezt tolmácsoltam Lacinak, de azt hiszem, hogy végül neki lesz igaza és ez egy nagyra nőtt arató. :) A végén kaptok képet, nem kell aggódni!
A kissé asszimetrikus nyél tökéletesen illik a kezembe. Réz platinák, egyetlen réz bakni. A nagyon visszafogott két bereszelt párhuzamos vonalka eszméletlenül jól néz ki rajta. Életemben nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de a 'CELLDÖMÖLK' beütő szexi lett. :D A penge anyaga 1.4116. Majd megírom később, hogy hogyan muzsikált. A méretek... Hát egy aratónál azért nagyobb. :D Nem szeretek méreteket írni. Átlagos kézbe tökéletesen illik, a hosszú és viszonylag keskeny penge irányítását azonban még szoknom kell, nincs mese. Megmondom őszintén, hogy első vacsorája alkalmával bár kényelmesen ült a kezemben, de olyan sutának éreztem a mozdulatokat. (Azért néhány nap alatt belejött az ember, mint úrifiú a pofozkodásba, hogy egy klasszikust idézzek.) Számomra a tökéletes méret egyébként éppen ez, minden tekintetben. Méretre koppra megegyezik a Révész grószimmal, de annál sokkal könnyebb. A pengéje már elég széles ahhoz, hogy kézből falatozva a hüvelykujjaddal akár neki is támaszd a falatot, ugyanakkor a penge elég hosszú is, hogy a vastagabb dolgokat is könnyedén átérje. A "normál" méretű aratóimmal éppen az volt a gondom, hogy rövid volt a pengéjük, így csak kompromisszumokkal lehetett használni őket. Na nem mintha itt nem kellene ilyeneket kötni, de ezek száma jóval kisebb már. Bár nem szempont, de a penge középre zár, gyönyörűen cvikkol, a rugó erős. Tényleg olyan, mint amilyennek megálmodtam. Újjászületett a forma, de még milyen nagyszerű módon!
Most 2018 áprilisát írjuk. 2016 augusztusában született a megegyezésünk. Majdnem két év. Számos üzenet váltás, hegynyi problémák mindkettőnk oldalán, amiket orvosolni kellett, de itt van! A kezemben. Laci a végletekig gálánsan vitte végig az ügyet, talán úgy is mondhatom, hogy a közös ügyünket. Elkészült egy bicska (ami egy mohácsi mester palettáján szerepelt) Celldömölkön. Sokszor gondoltam arra, hogy miként, milyen könnyen múltak el, tűntek el közülünk késesek, adott esetben egész dinasztiák, akikre most már csak nosztalgiával gondolunk és féltve őrzünk tőlük egy-egy régebbi darabot. Én azt szerettem volna, hogy egy nagyon jól használható és szemre is tetszetős forma ne menjen veszendőbe (igen, én is tudom, hogy a Révész-féle nagyrác is ilyen, de az nekem kicsit mégis más, kézbe véve meg főleg!). Ezzel egy kicsit emléket állítva annak az idős késes mesternek is, aki az első igazi bicskát a kezembe adta.
Aztán most, hogy már teltek a napok egyre inkább érzem, ahogy hozzám idomul. Úgy találom, hogy egy nagyon szerencsés pillanatban született meg ez a kis csoda. És talán-talán sikerült megmenteni múltunk egy darabkáját is ezáltal.
Jöjjenek a képek!
Egymás mellett a mintadarab és az új forma.
Hétágra sütött a nap
Vagy egy kicsit többre... :D
A környezet exkluzivitását szerény kis parkom biztosította. (Nem vicc, tényleg az udvaromban állnak ezek a sírkövek!)
Igen, ilyenem is van... ;)
A párkányzat ideális alapot ad nekik
Az eredeti bakni helyett kissé rövidebbet kapott és ha jól megfigyeled, akkor eggyel kevesebb szögecs van az új változaton. Még a penge formája is kissé eltér, de a kép csalós! A Simonon már vissza kellett állítani a hegyét még amikor apámé volt. Így kissé rövidebb lett és az eredeti íven is csiszolni kellett.
Kommentár nélkül.
Jól látható, hogy a tenyér felőli oldalon kicsit asszimetrikus az agancs. De éppen ettől eszméletlenül kényelmes a fogása!
Bocsi, hogy nem "tiszta" a penge, de hát használom. Egy fotó kedvéért sem fogom szarvasbőrrel áttörölni! :D
Boznánszky, Celldömölk! YEAH! l,,l
Olyan szép formás, hogy elképzelhető, hogy nevezem a Ms. Universre! :D
Se jobbra, se balra.
"Nem kicsi. Akkor nagy!" :D
Ha nem tudnátok megfejteni a feliratot:
"Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket" Jel. 14,13.
Vili bácsi munkáját most követi egy másik, egy teljes mértékben méltó utód. Ez számomra nagy boldogság! :)
Köszönöm éppen ezért Boznánszky László késkészítőnek a fáradozásait és kitartó munkáját.
A Boznánszky műhelyt megtaláljátok a facebookon és a világhálón is. Ha tetszik a bicska, akkor tessék szépen rendelni, venni jó sokat, mert valóban föltámadt egy forma! ;)
