Jobb napokat uraim!

Ígérem az utolsó Benchmade poszt következik örök időkre. Eskü! A bugouton fölbuzdulva szereztem egy Griptiliant. Vannak ilyen gyönge periódusaim. De gyorsan hozzáteszem, hogy ezt pl. éppen nem bántam meg. A bugoutot most már kicsit igen. Na, de ugorjunk csak az elejére! 

Én nem, és ÉN TÉNYLEG NEM SZERETEM a gyári, egykezes foldereket. Mégis egyre több darabom van belőlük. (De ez még mindig 5 alatt van :D ) Elég régóta megvan pl. ez is. Használtam is sok mindenre, sokáig napi társam volt, sőt, az "Egy" kihívást is teljesítettem vele. De erről majd később. Mégse tudott úgy a szívemhez nőni, mint pl. a Boznánszky aratóm. Hogy az meg mennyire, arról álljon itt egy tavaly májusi történet: 

"Idestova több, mint 25 éve vagyok boldog bicskatulajdonos, de büszkén mondom, hogy kést eddig el nem hagytam. Olyan már volt, hogy szakítás-szétköltözés után idegenben ragadt a portéka, de azokról tudtam, hogy ott voltak.

Most viszont...

Három hete vasárnap reggel fölkelünk párommal, lágyan duruzsol a Bartók rádió, ő nekiáll az omlettnek/nak. Én kisgatyában téblábolok a kotyogós előtt és beugrik, hogy hopp! hát nekem a Boznánszky aratómmal kell reggelizni (mert amióta elkunyerálta tőlem a Nagy István-féle horgászbicskát ["tündekésnek" nevezi - mily' leleményes az asszonyi nyelv!] - Sapapa ajándéka volt!!!!   - azóta nekem nincs állandó hétvégi-kajálós bicskám).

Nézem a fiókban: nincsen.

Sebaj, Bogyesz okos, Bogyesz gondolkozik: Munkásgatya!

Nézem az övön: nincs.
Nézem a zsebekben: nincs

Sebaj... Bogyesz kicsit pánikol, de még mindig gondolkozik.

A tok!
Pásztortok a fiók mélyén: nincs benne.
Másik tok: nincs benne

Seb... a francokat nincs baj! Mindent, de tényleg mindent feltúrok érte. Asztalfiókok kiborítva - 1993-as leltárlista még megvan (mi a bánatot keres az itt?), bicska sehol. Valahol találok papír kétszázast... Könyvespolc, táskák, rumliszoba (asszony szerint - szerintem spájz), ágy, kanapé: nincs.

Mikrót fölemel, hűtőt elhúz, könyvszekrényt elhúz, semmi. Utolsó mentsvár: az iroda. "Röpködnek" a párezer éves leletek, feje tetején áll a világ, nincs meg a bicskám.

Az utóbbi három hétben fogytam valamit, karikásabbak a szemeim, csak andalgok a szobában, emészt a bánat. Enyhe depresszió tüneteit mutatom. Elkeseredésem mértékéről fogalmat alkothat, hogy nekiálltam takarítani... De előtte még bedobok egy mosást, ne a tiszta ruhákra szálljon a por. Szennyeskosár kipakol és ott, ott a legalján, az olajos és glettes munkáspólók alatt, OTT AZ ÉN BICSKÁM!
Hát fiúk-lányok, ha ti tudnátok, hogy én mit érzek most!      

(Hogy hogy a bánatba került oda? Rejtély!)"

Szóval ez az a szint, amit a Griptilian nem ért el. Pedig szépen indultunk! Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Megtetszett a formája, pedig egyáltalán nem a szokványos. Használható méretűnek tűnt. Szó se róla, az is. Stabilnak és kényelmesnek tűnt a fogása - és tényleg. Jó minőségűnek az acélja - oké Bogyesz, most már hagyd abba. Benchmade. A védjegyük bazdmeg, hogy csúcsacélokat használnak.

Mégis... 

Ott mozog még most is a kisördög bennem, hogy miért nem lett ez lángoló szerelem? Aztán ahogy így heteket, de inkább hónapokat agyaltam rajta (nem egyfolytában, nem vagyok őrült! hanem csak így néha-néha rágondoltam, de összességében kijött az a pár hónap) rájöttem, hogy mik azok a bosszantó apróságok, amelyek zavartak. Azaz zavarnak. Nem csak ezen a késen, hanem úgy általában egy bicskán.

• az övklipsz pozíciója: akárhogyan is fogom meg a bicskát, kicsit mindig lehet érezni, hogy ott van. De ha már ott van, akkor legyen deep carry. Akkor tényleg bújjon meg diszkréten a zsebben a vas, ne lógjon ki, mint egy odabent felejtett vibrátor. Hát ezen nem olyan. És mondom, bár kifejezetten nem mondanám kellemetlennek, vagy éppen végzetesnek azt, hogy állandóan érezni a klipszet amikor kézbe veszed a bicskát, de mégis zavar. Mint amikor valaki befingik a liftbe. Kibírod, persze, hogy kibírod a 10. emeletig, csak hát mégis zavaró.
• a markolat alsó részének recézése. Nem, nincs és soha nem is lesz olyan, aki ennek a létjogosultságát meg tudja nekem magyarázni. Egyrészt ugye itt van a belső szerkezetnek a kis fém lemeze. Apró, sűrű recézéssel. Aztán rögtön mögötte a nyél kőkemény műanyagából hat rece... Rece a faszt! Borda! Ezt megismétlik a markolat végén. Nyilván nem csúszik el rajta a kezed, de! A pengére amúgy sem tud rácsúszni a markolat kialakítása miatt. Akkor az elején fölösleges. A hátul lévő meg nem is tudom... hát mondjuk ha valaki a pengénél fogva ki akarná rántani a kezünkből a vasat (de ki az a barom, aki ezt csinálnál?), akkor ne csússzon ki? Mert mást nem tudok elképzelni. Igaz, ez akkor sem segítene. Na, a hátsó cserébe állandóan basztassa a kisujjadat, az első meg a mutatót. Kemény és éles minden borda. De annyira, hogy anyám káposztát reszelhetne rajta. 
• a markolat felső részének recézése. Mély levegő, nyugalom uram! Egy bicskának tényleg nem kell milliónyi előírásnak megfelelnie. De odáig azért mindenki eljutott, hogy kitüremkedő dolgot NEM teszünk a markolat tetejére. (Meg egyáltalán a markolatra.) Mert tudniillik azt fogni köll. Az legyen sima, vagy - mint a tradik rugódíszítése - süllyedjen befele a síktól! Na, ez bencsmédéknél nem jött össze.
• a markolat textúrája. Ha valami lehetne finomabb, akkor ez tuti. 
• a leélezés. Én édes jó istenem! Széles és vastag hát, majd a középvonaltól enyhe holker után egyenes, hogy aztán az élszalad valami finomabbra legyen lehúzva. Nem mondom, hogy nem lehet élesre húzni és nem lehet vele dolgozni, mert lehet, de éppen ezek miatt a törések miatt nagyon hamar elkezd repeszteni. 
• a panelrögzítő torxok félig besüllyesztve - ennek mi értelme? Akkor  már miért nem lehetett teljesen? 
• a klipsz festett... nyilván ebbe a büdzsébe nem fért bele más...

A sok bosszantó apróság mellett ki kell emelnem, hogy az acél egyébként zseniális (154CM), tényleg jó éltartó és vágóképességgel, ahogy a nyitófurat is bejövős. Full konvex leélezéssel eskü még a negatívumokat is el tudnám feledni. De így... Nem lett szerelem na. 

Hogy ajánlom-e? Azoknak mindenképpen, akik alapvetően is szeretik a Benchmade formavilágát és luxuspuritánságát (igen, szerintem a 154CM felsőkategóriás acél mellé ez a szedett-vedett fröccsöntött markolat a maga hibáival és a festett klipsz nem más, mint az úri élet illúziója a szaharában). 

A forma egyébként bejövős.

A pengére már azt mondtam az elején is, hogy érdekes arcú leányzó, de egy próbát megér.

Méretre is ideális egy 9-es kézbe. 

De aztán itt van ez. Ez a három különböző szög ez egészen egyszerűen sok rá. 

És akkor ugye a klipsz. 50 000 forint körüli vasról van szó. Ez így kissé bazári nekem.

De miért? Komolyan: miért? Bök, nyom, ráfogsz szar. Mint sajtreszelővel maszturbálni, hogy egy klasszikusra utaljak.