Svájci: a kisügyes - ami MINDIG kéznél van

I. rész: Zajos tücsök

2022. szeptember 16. - Bogyi bácsi

Üdvöt és munkakedvet!

Előbb-utóbb tényleg a teljes elhülyülés állapotába kerül az ember. Történt pedig, hogy néhány héttel (1-2 hónap is van az már) ezelőtt hirtelen felindulásból vásároltam egy Victorinox Campert. Nem ez az oka az elhülyülésnek. Bár azért közelít. :D Hanem hogy állandóan ki-be kellett pakolni a zsebből. Mert valami társadalmi elvárás, vagy mi a fene, hogy nem lehet hetekig használni egy munkásnadrágot. Állítólag koszos meg büdös... Hát aki a gatyámat nézi és szagolgatja, az meg is érdemli. Szóval állandóan ki-be rakosgattam. Aztán inkább betettem a kódorgó tarisznyába. Onnan viszont akkor ki kellett venni a Spartant. És azt utána áttettem a Canon gép táskájába. De aztán rájöttem, hogy így ott kettő Spartan van (egy zöld meg egy fekete), tehát az egyiket (a zöldet) átettem a Nikon táskájába. Aztán egyszercsak sétálok nagy magányomban valami istenhátamögötti dűlőúton egyik lelőhelyről a másikra: a hátamon a Tanki-féle túravezető hátizsák, benne a kis Minelabb 600-as meg az ebédem. Páncélos lakoma: azaz májkrém konvzerv (páncélja a konzervdoboz), csípős zöldpaprika és friss sós-köménymagos kifli! Óóóó az a bélmozgás, amit ez előidéz! Versenyt fütyül az ember valaga az Alpokból lezúduló koraőszi széllel!

Ringatom itt magam a szabadban fingás édes élményébe, miközben csomagolom ki az elemózsiát. Zsebembe nyúlok és (biztos kitaláltad már) nincs ott a svájci. Persze, hogy nincs, mert reggel kiraktam a kódorgóba. Az meg most Sopronban maradt. Ez úgy a kisebb baj lenne, de ha ez ott maradt, akkor én meg éhes maradok, azaz hát van paprika, meg kifli, de azok csak löketet adnak a szélnek, zamatot nem, ha szabad ilyen virágnyelven fogalmaznom. A kedvem is rossz lett ettől és eszembe jutott, hogy bús valaggal nem lehet vidámat fingani (via Esterházy Péter).

Márpedig bicska nélkül mégsem mehet haza az ember, ezt én már Fülig Jimmytől megtanultam. Szóval ott és helyben már meg is született az elgondolás, hogy ott rohadjon meg az összes egy-egy táskában, de mégiscsak kell egy újabb, ami zsebben lesz. Szóval most akkor minden helyen lesz svájcim.

Ennek kapcsán meg az jutott eszembe, hogy még sosem írtal a svájciról. Mert ugye minek is írna az ember róla, hiszen mindenki ismeri, mindenki használja, akkor meg minek? Aztán - ahogy a Gyűrűk urában is - sokasodni kezdtek a jelek, hogy Bogyesz, csak meg köll ezt csinálni, nem maradhat svejci-poszt nélkül a blog.

Kezdődött azzal - mármint a jelek sokasodása, hogy hosszú évek után a YouTube újra földobta meghallgatásra az Oesch's die Dritten "örökbecsű slágerét". Én édes jó istenkém, de boldog évek is voltak ezek, amíg nem dobta föl! Édes lelkeim, mi ehhez képest az elmúlt időszak párkapcsolati válsága, költözés, COVID járvány! És mi rosszat hozhat még 2022? Oroszország lerohanja Ukrajnát, meghal II. Erzsébet és akkor még az Oesch's die Dritten is! Mert úgy egyébként hang nélkül elnézegetné az ember ezt a Melanie Oesch-t, na de hát azért a falusi bukolikának is van határa. Jódlitime ide vagy oda, de én már a mixercsávó szemén is láttam, hogy legszívesebben fejbevágta volna a csajt a narancskoktél fölött. Ha én gleccser lennék, tuti megindulnék a völgynek ettől a mulatóstól. (Na de persze szeretjük a folk muzikkot, csak ne ilyen töményen - mondjuk a szám felénél bevághatnának nem is tudom... talán egy kis Moonsorrow-t vagy Manegarmot, aztán jódlizhat a kiscsaj tovább, bánja a tököm...)

Aztán folytatódott azzal, hogy kezembe akadt Leslie L. Lawrence "A vérfarkas éjszakája" c. könyve majd annak a folytatása "A vérfarkas visszatér". Szóval csatoltam föl a bőrpantallót és a csengőhangomat is lecseréltem havasi kürtszóra, amikor az egészre rátett még egy lapáttal az algoritmus és bedobta, hogy "jah, hülyegyerek, ha tetszett az Oesch's die Dritten, akkor tetszeni fog neked Felix Immler is." Soha ne kérdőjelezd meg egy algoritmus bölcsességét, ő az alfa és ómega, a kezdet és a vég és ő tudja, hogy mi a jó neked.

Erről muszáj egy kicsit írnom. Faszikám olyan, mint egy low budget Ray Mears. Mondjuk közös bennük, hogy mind a kettő egy jóllakott napközist juttat eszembe, ahogy a kis pufi képükkel küzdenek ott a vadonban. De érdekes módon mind a kettőt nagyon bírom. Ahogy jólesően vigyorog a saját balfaszságain és ahogy megalkot mindent egy szál svájci bicskával, hát az valami fenomenális. És valami olyan őszinteség árad belőle, hogy az embernek kedve lenne meghívni egy sörre és közben elbeszélgetni vele az élet nagy dolgairól.

Szóval ez így mind együtt indított el azon az úton, hogy akkor írjunk mi is a svájciról. Most azt hadd ne, hogy ki és mikor és miért alapította meg, hogy hogyan lett éppen Victorinox és mi lett aztán vele meg a Wengerrel, mert ezt egyrészt kb. 1 millió másik helyen leírták, másrészt meg a faszom... mégiscsak le kell írnom, mert úgy lesz kerek egész a sztori.

Ahogy sok más helyen, Svájcban is a 19. század végén lendül föl az ipar és Karl Elsener megnyitja első késes boltját. Hősünk a mama kedvence, anyuka mindenben támogatja, de azért dolgozni is tudhatott, mert néhán év múlva már a hadsereg egyik beszállítója lesz. Innen az angol meg a német elnevezés is, hogy SAK = Swiss Army Knife. Anyuka 1909-ben elköszön ettől az árnyékvilágtól és megtér teremtőjéhez, a fiú pedig tiszteletből a nevét (Victoria) adja a cégnek és választja szimbólumnak a keresztes pajzsot. Aztán 1921-ben megjelenik a piacon a rozsdamentes acél és újításként anyuka nevét összekapcsolja a francia inoxidable (rozsdamentes) szóval. De mivel ugye pici bicskákról beszélünk, így a Victoria inoxidable nem férne ki rá, hát összevonja és lesz Victorinox. Innen kezdve már tényleg csak az innovációról kellene beszélni, de nem fogok. Helyette szólok inkább a sajátos történelmi fejlődésről.

Mert valahogy én ezt mindig is úgy képzeltem, hogy ülnek ezek a kis stüszi vadászok a hegyen ott a nagy békességben, isszák a tejet, szedik a gyógyfüveket, de hogy úgy nem az a kapkodós fajták. Mert érted: mit csinál a svájci hadsereg a 20. században? Ül a hegytetőn, azt néz ki a fejéből. Ellátmányba meg kapja a konzervet. Azt meg ki kell nyitni. És praktikusabb egy bicskával, mint a kanálgéppel, vagy nem tudom. A magyar parasztnak ölég az egy penge a bicskára, az nem fogja a konzervet kivinni a mezőre, de a svájci baka az úr! Annak konzervnyitó köll, meg csavarhúzó, meg sörnyitó, meg apámfasza! És akkor ilyet kaptak. Aztán amikor a II. vh után az amerikai katonák vitték haza a kis praktikus zsebkéseket, akkor hirtelen megindult a piac is. Egy barátom azt mondta erre, hogy jah, így könnyű, hogy az amerikai katona vitte el a bicskát - mert tőlünk is vittek bicskát, csak tőlünk a rohadék muszkák, az a piac meg nem nyílt ki ugyebár. Erre mondtam én neki azt, hogy ez igaz, csak számítsa bele azt is, hogy a bicskák már az amcsik érkezése ELŐTT is praktikus és a fogyasztói szokásokat messzemenően figyelembe vevők voltak és azoknak megfelelően változtak - a magyar bicska meg hát ugyanaz maradt évszázadokig. (Persze itt jön az ultimate érv, hogy ez azért volt így, mert az már akkor is tökéletes volt - hát szerintem meg inkább olcsóbb és egyszerűbb volt 3-4 féle FORMÁT előállítani 2-3 féle anyagból [agancs, fa, szaru], mint 1 formát 500 különböző funkció kombinációjával.)

És hát a fogyasztói szokások! Nincs olyan élethelyzet, amire ezek ne találtak volna ki valami kombinációt. Tényleg 1000 féle van. A háromféle méret (58 mm, 91 mm, 111 mm) mellé ma már van egy mégnagyobb 130 mm-es is. De van lapos kártya, mindenféle funkcióval, outdoor fixek, készülnek különféle sportokhoz, szabadidős elfoglaltságokhoz, hobbikhoz és nem is akarom tovább sorolni, mert sosem lesz vége.

De miért szeretjük ezeket annyira és olyan nagyon? Sokaknál ez a back up kés, a tartalék bicska, ha elhagyná az első számút. Tudom, még sosem kerültem túlélő szituációba ha ezen mosolyogni merek, de mi az istent csináljak, amikor olyanok hordanak maguknál back up kést, akik életükben a lakott terület táblát nem hagyták el? Persze nálam is több féle kés van egyszerre. De ezeket a funkciójuk különbözteti meg egymástól, nem a szerepük. Kis fixpengés (a tarisznyában), amivel kifejezetten a kemény famunkát végzem és ezen kívül még egy bicska. Egy. Nem nyolc! Egy. Aztán azzal eszünk, iszunk, mindent csinálunk.

Azért szeretem őket, mert tudnak jó minőséget gyártani. (Szerkesztői megjegyzés: a 111 mm-es zárható pengés voltázatoknál a penge kotyogása remélem egyszer gyászba borítja az egész svájci nemzetet, mert az a mérnöki hiba, az a nemtörődömség, ami ezt kiváltja, az vérlázító.) És ez a jó minőség klasszisokkal olcsóbb, mint egy magyar tradi. Aki azt mondja, hogy egy svájcival nem esik olyan jól a falat, mint egy fejesgörbével, az remélem a trágyakupacot is nemzeti szín pántlikával köti át és úgy kevésbé lesz szagos.

Ezek után nézzük a felhozatalt. Itt van ugye a zajos tücsök, a kis kékség, amit még 6 évesen találtam egy játszótéren. Megszámlálhatatlan mennyiségű zsebpiszkot gyűjtött ez össze gyerekkoromban. Aztán ugye van két Spartanom, két Camperem, egy Rucksackom, és Foresterem és volt piros Spartanom és zöld Hunterem.

Nem fogjátok megúszni és én a következőkben több posztban fogok írni róluk. És akkor a zajos tücsi. Mit is lehetne írni róla? Ez valójában egy manikűrkészlet. A kisollóval, körömreszelővel. A kis penge tényleg semmi másra sem jó, mint levél és csomagbontásra. Asszonynak ilyen van a kulcstartóján, ő néha a kiállításbontásnál szokta használni az ollót.

De tudjátok, ez tipikusan a bicska, vagy nem, ez nem is bicska! Ez tipikusan az a tárgy, amely kialakítja a maga piaci igényeit. Ez a mindig és bárhol veled lehet kategória. De jóemberek, ezt valaki egyszer kitalálta, hogy marketingelje: tedd a kulcscsomódra és soha nem veszíted el. És röhej, de az alapfunkciókat tényleg simán ellátja. Vágni vág, ha azt kell, bár enni nyilván nem optimális. Egy grafitceruzát bármikor kihegyezel vele. És bármikor rendbe szedheted vele kissé ápolatlan karmaid, ami végül is a decens polgári megjelenés egyik alapkövetelménye. Mert ezt erre találták ki. Formára, méretre, kivitelezésre, sőt még acéljára nézve is tökéletesen megegyezik a nagyobb testvérekkel.

Ez tényleg az a kategória, amire még én is azt mondom, hogy minden körülmények között jó, ha van. És bár a poént nem nagyon akarom lelőni, de minden svájcis írást körülbelül ezzel kellene zárni. Mert hihetetlen, de szerintem igaz, hogy ezeket egy-egy adott probléma megoldására találták ki.