Szerbusztok!

Eredetileg nem ezt a posztot akartam most megírni, de az a helyzet, hogy hirtelen ötlettől vezérelve átolajoztam egy-két bicskámat és a kezembe akadt ez is. Aztán bevillant, hogy hány évig használtam csak ezt - lényegében mindenre - meg az is, hogy már sokszor meséltem a Simon bicskákról. Szóval ha már a kezemben volt, akkor gyorsan össze is dobtam belőle egy posztot.

Persze mint sok mindennek, ennek a "hirtelen ötletnek" is volt előzménye... Szóval az úgy kezdődött, hogy februárban sikeresen megvédett doktori címem után júniusban végre át is vehettem az oklevelemet. Az átadó meg az ország másik végén volt, így néhány napra haza tudtam utazni szüleimhez. A pakolás közben meg néha kissé elméláztam, hogy tulajdonképpen mennyi ideje is hajtottam már ezt a címet és mennyi minden történt velem azóta. Az ilyen mélázások közben olajozgattam a bicskákat - gondosan tervezve, hogy melyik lesz az, amelyik az út során az oldalamon lesz, melyiket viszem el azért, hogy majd amikor étterembe megyünk, akkor ott azzal egyek (és ez utóbbi megfelel-e Szerbia törvényeinek) , meg perszem hogy melyikek lesznek a tartalékok MINDEN eshetőségre fölkészülvén. :D Na valójában ekkor, egy ilyen merengő, nosztalgikus pillanatban akadt a kezembe a Simon bicska. 

Azt már mondtam, hogy miként vásároltam meg az első igazi tradi bicskámat. Most ugorjuk át azokat a részeket és vágjunk is bele!

Mi értelme van egy régi bicskát bemutatni? - kérdezhetnétek. És kérdezzétek is! Mert szerintem igazából csak ennek van létjogosultsága! Mert ugye az egyébként általam olvashatatlanul dagályosnak tartott Goethe - Faustja óta mindenki tudja, hogy "Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg / az a tökéletes ép változat. Álcsillogás a pillanat szülötte; őrzi a jót az utókor örökre." És valóban. Az új bicskával még nincsenek tapasztalatok. Elvárások, remények, vágyak azok igen, de valós tapasztalatok nincsenek. (Ezek az egy-két hete/hónapja használom dolgok sem tapasztalatok, maximum tapasztalások!) De ennyi év után (hmmm... ebben a konkrét esetben azért kb. 23-ról beszélünk) már látszanak a betegségek és az erősségek is. 

Kezdjük a gyengeségekkel! Annak ellenére, hogy tényleg soha meg nem válnék tőle, el kell ismernem, hogy az acélja egyáltalán nem valami "acélos" - ha szabad ilyen szar szóviccel nyitnom. Olyan, hogy éltartás, az szinte ismeretlen fogalom, cserébe a vágódeszka szélén is borotvára húzom bármikor. Oké, ez erős túlzás, de még a KO-13-hoz képest is kevésbé tartja az élét. De mint sokszor, itt is a készítés célját, okát és a felhasználási területet együtt kell szemlézni. Ez a bicska valamikor az 1990-es évek közepén készülhetett egy vidéki kisvárosban. A műhelyben nem lengedezett, hanem konkrétan vastagon kitöltötte a gulyáskommunizmus utolsó (?) lehellete. Egyszerűen nem volt lehetőség reális áron sokkal jobb anyagot szerezni. És azt se felejtsük el, hogy a készítő akkor is pontosan tudta, hogy a felhasználók hírból sem ismerik a Spyderco Sharpmakert, meg éppen nincsen otthon gyémántos élezőjük sem. Ellenben van klasszikus fenőacéljük vagy kövük. Ehhez is igazodnia kellett! 

Nem hiszem, hogy a sok éves folyamatos használat miatt, de a rugója egyáltalán nem olyan emberes, mint amit megszokhattunk manapság. Kutakodok emlékeimben, de ha megfeszítetek sem tudnám megmondani, hogy húsz évvel ezelőtt milyen erős volt a rugója. A lényeg azonban az, hogy még most is tart (mint a taft, csak ez értelmesebb). No persze a fokával nem kell csapkodni és ha fúr vele az ember, akkor is csak nagyon óvatosan, mert hamar rácsukódik a kézre. Ezeken kívül azonban azt kell, hogy mondjam, hogy azokon a felhasználási területeken amelyekre szánták, azokon még mindig tökéletesen megállja a helyét. És akkor ezzel térjünk is át a pozitívumokra!

Borotvaélesre lehet fenni, tényleg egyetlen pillanat alatt. Amikor ez elkopik, akkor azt az úgynevezett "munkásélt" meg nagyon jól is tartja. Falatozni vele még mindig tökéletesen lehet, sőt komolyabb étel-előkészületeknél sincs vele semmi probléma! (Nem gondolnám, hogy egy réges-régi késesmester másra tervezte volna a bicskáit, mint étkezésre és kisebb munkákra.) 

Bár méretre ez a nagyfejes, a súlya mégis szinte elhanyagolható. Említettem egy korábbi posztban, hogy nem voltak teljesen hülyék az öregek! ("A könnyű markolat nem a puhapöcsű, hanem a praktikus ember késének ismérve.") Itt ezt újra el kellett mondanom. 

Az agancspanelokat két réz és egy acél szögecs tartja a helyén. A réz persze az évek során barnás patinát kapott, az acél meg nem hiszem, hogy rozsdamentes lenne, mert bizony a korrózió már látszik rajta. De mindez felszíni "hiba", ettől a mélyben még tart. Persze az agancsok az évek során már összementek, így a pengevájat mellett kilátszik a réz platina, de ennek minden oldala lekerekített, így nem kellemetlen a fogás. (Most megint mondhatnám, hogy igényes mester ilyen munkát ad ki a kezéből, de minek ismételjem magam ezerszer? Úgyis tudjátok!) 

Tovább nem is nagyon akarnám ragozni, mert amit tudnotok kell, azt ennyiből már bőven lehet tudni: kényelmes fogás, borotva él - ami nagyon gyorsan és könnyen újrafenhető. Kell-e ennél több egy tényleg mindennapi falatozásra szánt bicskára? 

Miután már mindent tudtok, ideje, hogy mindent lássatok is! 

Jól láthatóan nem mai darab.

A panelok itt-ott már összezsugorodtak.

Mindezek ellenére az összkép nem rossz. Igen, a pengén itt világosan látszik az is, hogy bármin meg lehet élezni.

Próbáltam másik szögből is fotózni. Háááát így utólag azt mondom, hogy nem nagyon sikerült. :)

A bal szélen a rézszögcs. Barnás a patinája. Középen pedig az acél... 

...erről kaptok egy közelit is. Jól látszik, hogy az agancs hajszálrepedéseibe miként hatolt be a korrózió és szinte gyanta-szerűen miként töltötte ki azokat. 

Kisebb sérülések (szépségpöttyök! :D ) persze vannak. Eshetett ez már betonra, kőre, fűbe, meg csak az istenek tudják még, hogy hova. De komolyabb baja sohasem lett.

Nem zár középre, miért is zárna? Amibe nem szabad beleérnie, abba nem ér bele. Öreg csocsesz már ez a bicska, leszolgálta az árát, obsitosként csak nem vágja ki úgy a vigyázt, mint az aktív állomány. ;)

Itt látszik talán a legjobban, hogy mennyit is dolgozott nekem ez a kis vas. Az mélysötét, barnás-vöröses elszíneződés a platina mellett az bizony az évek során beléivódott használat nyoma. Valami elképesztően gyönyörű!

És akkor mi is a végső következtetés? Elsősorban egy masszív vállveregetés magamtól magamnak, hogy már huszon x éve is jól tudtam bicskát választani. Másodsorban, hogy ha nem borult volna el az agyam és nem ragadott volna magával a bicskamánia, akkor szinte 100%, hogy még mindig ez lenne a mindennapjaimban használt egyetlen bicska - és ami még fontosabb, hogy még mindig megelégedéssel használnám. 

Furcsa, de az idő nem múlik el ezek fölött a tárgyak fölött. Kicsit olyan érzés kézbe venni és használni még mindig, mint amikor Boromir a filmben megfogja Narsilt és megállapítja, hogy még mindig éles! :D Bár az én kis Simon bicskámat nem kovácsolták újra, így azt sem mondhatom, hogy Andúrilként újjáéledt, de az biztos, hogy az utóbbi két-három hétben visszahozott valamit abból az időből, amikor tényleg nem a "gyűjtői" szenvedély miatt vásároltam bicskát.

Egy kicsit messzebbről kell indítanom ezt a posztot, mint szoktam, mert ha valami megéri az időt, akkor az a Kocsis bicska, vagy még inkább Kocsis-bicska - mert fogalom ez már a javából!

Vonzódásom a "tradicionális" magyar bicskákhoz már egészen fiatalon kialakult. Az idézőjel használatát azért látom indokoltnak, mert a hagyomány nem egy megkövült dolog, hanem velünk élő történelem és nem múlt, hanem sokkal inkább jelen. Minden mester, minden műhely, egy kicsit más formára igazítja késeit, eltérő arányokkal készíti el a hagyományosnak mondott formákat és éppen ettől lesz különleges a tradicionális fogalma. A sok (de még mindig nagyon kevés) kiváló hazai késkészítő mester/műhely közül kiemelkedik Kocsis Ferenc debreceni művész. Az, aki már fogott a kezében Kocsis-bicskát, vagy netán az Úr nagyobb dicsőségére birtokol is legalább egyet, az tudja miről beszélek, amikor művészt írok. 

Amikor az ember egy kecsegtető szalonnázás bűvöletében előveszi zsebéből a bicskáját kétségkívül valami jóleső nyugalom, egyfajta isteni kegyelemmel átszőtt világbéke érzése száll vállaira. Hiába az ezernyi gond, ott és akkor lelassul a rohanás, pillanatra megtorpan a világ, határozottan állítom, hogy a történelem is döccen egy parányit, mert igenis éppen abban a pillanatban valami kivételes dolog történik! Nem tudom, hogy Feri hogyan csinálja, de ezt az érzést beleplántálja bicskáiba. 

Szóval ül az ember nagy magányában és előveszi a bicskáját (döcc). És amikor az áhitat után körbetekint, csodálkozva veszi észre, hogy többen is árgus szemekkel figyelik, mit is tart a kezében. 

Nemrégen kerültem új munkahelyre, ami a korábbihoz képest sokkal kevesebb terepi munkát jelent, de azért ki-ki járogatunk így is. Egy ilyen alkalommal kollégámmal, akit már - egyéb szakmai kapcsolatunk miatt - legalább 10 éve ismerek, egy dűlő úton álltunk neki falatozni. Meglepődve néztem, amint oldaltáskájából egy Balla bicskát vesz elő. Jómagam késszerető és használó vagyok, de még mindig meglepődöm, ha valaki rendes, úgy értem tradicionális bicskát használ. Mert az is sokat elmond már egy férfiről, ha egyáltalán van bicskája, de ha még egy klasszikus darabot is használ (szénacél pengés Balla bicska nem gyakran került eddig a szemem elé), akkor az már egy egész jellemrajz (meglehetősen pozitív kicsengéssel)! Ott vagyunk tehát a dűlő úton, előttünk a vadregényesnek éppen nem mondható, de mindenképpen lélekemelő Marcal ártér, én éppen csodálkozom magamban, hogy "nini, hát itt valami egészen elképesztő felismerés zajlik éppen és persze, I think it's a beginning of a beautiful friendship", mire kolléga úr töri meg a csendet: - megnézhetem a bicskádat? Persze rögtön jött a kölcsönös elismerés, hogy igen-igen, a tiéd is nagyon szép és kiváló meg minden, de itt most nem ez a lényeg. Sokkal inkább arra akartam kilyukadni, hogy egy bicska mennyire jellemző tud lenni tulajdonosára, vagy éppen tulajdonosa napi hangulatára.

Nekem az aznapi hangulatomhoz éppen a fejesgörbém felelt meg, így kollégám is azt dícsérte. Valljuk be, azért az nagyon ritka a mai világban, hogy két tradicionális bicska találkozik. 

Első magyar bicskám is fejesgörbe volt, talán ezért is áll közel hozzám ez a forma. Amikor Feritől megrendeltem első Kocsis-bicskámat még nem tudtam, hogy az ennyire a szívemhez fog nőni. Hozzá kell tennem, hogy először RWL-34-es pengével került hozzám, majd pár hónapnyi intenzív használat után rá kellett jönnöm, hogy sok minden belefér a hagyományos bicska paramétereibe, de ez az acél nekem már nem. Lecseréltettem tehát Ferivel egy Böhler K510-es szénacélra, amit azóta sem bántam meg. (Azt már inkább sajnálom, hogy Feri mostanában nem jut hozzá ehhez az anyaghoz és nem készülnek belőle bicskák, mert túlzás nélkül mondhatom, hogy tökéletes késpenge anyag ez!) De valójában nem is ez a poszt témája! Nézzük a bicskát magát!

Fekete szaru nyelű, két alpakka baknis, réz platinás, konvex leélezésű bicska, magyar címer berakással. Ha követni akarom az eddig kialakult gyakorlatot, akkor illene a nyéllel kezdenem. Korábban nem volt tapasztalatom a szaruval, mint nyélanyaggal és a közeljövőben nem is nagyon lesz (egészen pontosan még 2 szaru nyelű bicska beszerzését tervezem; egyiket Feritől, a másikat Tóth Árpitól). És ez nem azért van, mert rosszul viselkedne bicskák nyelén, hanem mert az agancs és a fa közelebb áll hozzám. Bár első ránézésre a csillogós szaru csúszósnak tűnhet, ez egyáltalán nincs így. Nagyon kellemesen simul a tenyérbe, meleg hatást kell és kissé puha. A legcsodálatosabb benne, ahogy a fény megtörik rajta és különböző, szavakkal leírhatatlan árnyaltokat rajzol ki. Sajnos a fényképek sem adják vissza egészen azt, amit élőben látni lehet. Ennek a fényjátéknak persze "ára" is van - és itt most nem a forintban kifejezhetőre gondolok. Ha sokáig és maradéktalanul szeretnénk gyönyörködni bicskánk nyelének tündöklésében, akkor bizony óvni kell. Én sajnos eléggé óvatlan voltam és egy helyen mattá karcolódott a felület. A használatot nem, csak az esztétikai élményt befolyásolja ez, de hát akkor is, na! :) Pásztortokban hordtam a bicskát és annak a belső felülete kezdte ki a szarut. Ez látható a képeken is. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy amikor régészként ásatásra vittem magammal, akkor a nadrág zsebében is karcosodott; a liszt finomságú lösz beeszi magát mindenhova és akárcsak a homok, nyüstöli a bicskát is. 

A penge anyaga, mint már mondtam Böhler K510. Szénacél. Ennek (meg a hőkezelésnek, a kovácsolásnak és a leélezésnek) köszönhetően hihetetlen finomságú élt lehet rá húzni gyakorlatilag pillanatok alatt. Nem szoktam az ún. "egérpados" megoldást használni konvex élű késeknél/bicskáknál. Simán rátolom a Haidu kövekre. Megfelelő ékszöggel tartva már 280-as szemcsefinomságnál is borotvál. (Ezt Kocsis Feri tanácsára próbáltam ki és mily' meglepő, működik is! Hiába no, ha egyszer valaki ért a késekhez, akkor Feri igazán ért.)

Sokakat elriaszt, hogy a szénacél savas és lúgos környezetben elszíneződik, szagossá válik. Meg kell mondanom, hogy ez engem nem szokott zavarni mert egyrészt a folyamat csak addig tart, amíg be nem érik a penge, másrészt nekem egyáltalán nem zavaró ez a jelenség. Hozzá kell tennem, hogy minden szénacél más és más tulajdonságokkal rendelkezik ilyen szempontból. Az Opinel XC90-e pl. a Böhlerhez képest "szagosabb" és jobban színezi az adott élelmiszer vágási felületét, ugyanakkor a Balla bicskám általam ismeretlen szénacélja egyáltalán nem. Szóval itt is leginkább az egyéni ízlés dönt. Persze hátrány, hogy csak akkor tudod meg, hogy téged zavarnak-e a fentiek ha megvetted a bicskát, de megvigasztallak: ha van olyan szénacél Kocsis-bicskád, aminél zavar a penge érése, akkor azt én átveszem tőled. ;) 

Ami még kifejezetten tetszik ebben a bicskában, meg úgy egyébként a tradicionális bicskákban, az az, hogy "élnek". A használattól sötétedik a nyél anyaga, karcos lesz a penge, itt-ott hajszálkarcok jelennek meg a bicska részein. Ezektől lesz teljesen egyedi és, bár ez talán nagy szó, de ezektől lesz "múltja" a bicskának. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ezek a kis szépségpöttyök mesélnek, történeteket elevenítenek föl, akárcsak nagyszülőink ráncos arca. 

Tesztet most ne várjatok tőlem. Legyen elég annyi, hogy vág. Azt, amit kell, azt vágja. Nem szúrtam át vele kocsik motorháztetejét, nem ütőfáztam ki vele tölgyerdőket, de szalonnáztam, nyársat faragtam, a konyhában is volt mindenes, bontottam vele üveges sört, túrabotot faragtam, gallyaztam, bontottam vele halat és mindenféle lábasjószág földolgozásában is segített és még eddig mindenhol megállta a helyét. 

Sajnos a hazai piac és késkultúra (van egyáltalán ilyen fogalom?) még nem elég érett arra, hogy a Ferihez hasonló kvalitású mesterembereket megbecsülje. Többek közt ezért sem készülnek már rendelésre Kocsis-bicskák. Feri természetesen továbbra is készít késeket és bicskákat is. Utóbbiakból csak bizonyos típusokat. Ennek ellenére azt mondom, hogy aki teheti, mindenképpen ruházzon be egy Kocsis-bicskára, mert az élmény megfizethetetlen. 

Ha valakit a száraz tények érdekelnek, akkor néhányat megemlítek közülük: 

a penge hossza: 10 cm

a nyél hossza: 12,5 cm

Ez a nyélhossz nekem már egy kicsit hosszú. Igaz, markos legénynek sosem neveztek, de éppen csöppnyi tenyerem sincs. Kicsit hosszú, de nem zavaró.Talán ha 0,5 cm-t érzek "fölöslegesnek" a nyélből. 

A penge legvastagabb részén 2,5 mm. Ez untig ölég napi használatra. Ennél vastagabb penge már repeszti a vágandó anyagot. 

És akkor most néhány kép:

Összehasonlításul: egy 9-es Opinel és egy Balla fölött.

Mini-galéria, 4 képpel a szépségpöttyökről. 

Tárolási nyomok a szarun. Balfaszokért mise lesz! :D

És egy kis hangulatkép. A pohárban a méltán híres, ámde méltánytalanul elfeledett tényői vörössel. 

Zárszóként még annyit szeretnék elmondani, hogy ez tipikusan az a bicska, ami kikívánkozik a természetbe. Nádasba, zsombékosba, erdőbe, mezőre. Szinte vétek otthon pihentetni! Feri nagyon szép bicskákat készít, de egyiket sem tudom elképzelni vitrinkésnek. Azért is az egyik, ha nem a legjobb (csak azért nem mondom egyértelműen a legjobbnak, mert nincs minden késestől bicskám ;) ) készítő, mert a művészi kidolgozás és igényesség egyértelműen a használati szempontoknak van alárendelve. Kiegészítve a funkcionalitást a szépség iránti igénnyel.

Kocsis Feri honlapja: http://www.kocsiskesek.hu/page.php?4