Szerbusztok!

Eredetileg nem ezt a posztot akartam most megírni, de az a helyzet, hogy hirtelen ötlettől vezérelve átolajoztam egy-két bicskámat és a kezembe akadt ez is. Aztán bevillant, hogy hány évig használtam csak ezt - lényegében mindenre - meg az is, hogy már sokszor meséltem a Simon bicskákról. Szóval ha már a kezemben volt, akkor gyorsan össze is dobtam belőle egy posztot.

Persze mint sok mindennek, ennek a "hirtelen ötletnek" is volt előzménye... Szóval az úgy kezdődött, hogy februárban sikeresen megvédett doktori címem után júniusban végre át is vehettem az oklevelemet. Az átadó meg az ország másik végén volt, így néhány napra haza tudtam utazni szüleimhez. A pakolás közben meg néha kissé elméláztam, hogy tulajdonképpen mennyi ideje is hajtottam már ezt a címet és mennyi minden történt velem azóta. Az ilyen mélázások közben olajozgattam a bicskákat - gondosan tervezve, hogy melyik lesz az, amelyik az út során az oldalamon lesz, melyiket viszem el azért, hogy majd amikor étterembe megyünk, akkor ott azzal egyek (és ez utóbbi megfelel-e Szerbia törvényeinek) , meg perszem hogy melyikek lesznek a tartalékok MINDEN eshetőségre fölkészülvén. :D Na valójában ekkor, egy ilyen merengő, nosztalgikus pillanatban akadt a kezembe a Simon bicska. 

Azt már mondtam, hogy miként vásároltam meg az első igazi tradi bicskámat. Most ugorjuk át azokat a részeket és vágjunk is bele!

Mi értelme van egy régi bicskát bemutatni? - kérdezhetnétek. És kérdezzétek is! Mert szerintem igazából csak ennek van létjogosultsága! Mert ugye az egyébként általam olvashatatlanul dagályosnak tartott Goethe - Faustja óta mindenki tudja, hogy "Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg / az a tökéletes ép változat. Álcsillogás a pillanat szülötte; őrzi a jót az utókor örökre." És valóban. Az új bicskával még nincsenek tapasztalatok. Elvárások, remények, vágyak azok igen, de valós tapasztalatok nincsenek. (Ezek az egy-két hete/hónapja használom dolgok sem tapasztalatok, maximum tapasztalások!) De ennyi év után (hmmm... ebben a konkrét esetben azért kb. 23-ról beszélünk) már látszanak a betegségek és az erősségek is. 

Kezdjük a gyengeségekkel! Annak ellenére, hogy tényleg soha meg nem válnék tőle, el kell ismernem, hogy az acélja egyáltalán nem valami "acélos" - ha szabad ilyen szar szóviccel nyitnom. Olyan, hogy éltartás, az szinte ismeretlen fogalom, cserébe a vágódeszka szélén is borotvára húzom bármikor. Oké, ez erős túlzás, de még a KO-13-hoz képest is kevésbé tartja az élét. De mint sokszor, itt is a készítés célját, okát és a felhasználási területet együtt kell szemlézni. Ez a bicska valamikor az 1990-es évek közepén készülhetett egy vidéki kisvárosban. A műhelyben nem lengedezett, hanem konkrétan vastagon kitöltötte a gulyáskommunizmus utolsó (?) lehellete. Egyszerűen nem volt lehetőség reális áron sokkal jobb anyagot szerezni. És azt se felejtsük el, hogy a készítő akkor is pontosan tudta, hogy a felhasználók hírból sem ismerik a Spyderco Sharpmakert, meg éppen nincsen otthon gyémántos élezőjük sem. Ellenben van klasszikus fenőacéljük vagy kövük. Ehhez is igazodnia kellett! 

Nem hiszem, hogy a sok éves folyamatos használat miatt, de a rugója egyáltalán nem olyan emberes, mint amit megszokhattunk manapság. Kutakodok emlékeimben, de ha megfeszítetek sem tudnám megmondani, hogy húsz évvel ezelőtt milyen erős volt a rugója. A lényeg azonban az, hogy még most is tart (mint a taft, csak ez értelmesebb). No persze a fokával nem kell csapkodni és ha fúr vele az ember, akkor is csak nagyon óvatosan, mert hamar rácsukódik a kézre. Ezeken kívül azonban azt kell, hogy mondjam, hogy azokon a felhasználási területeken amelyekre szánták, azokon még mindig tökéletesen megállja a helyét. És akkor ezzel térjünk is át a pozitívumokra!

Borotvaélesre lehet fenni, tényleg egyetlen pillanat alatt. Amikor ez elkopik, akkor azt az úgynevezett "munkásélt" meg nagyon jól is tartja. Falatozni vele még mindig tökéletesen lehet, sőt komolyabb étel-előkészületeknél sincs vele semmi probléma! (Nem gondolnám, hogy egy réges-régi késesmester másra tervezte volna a bicskáit, mint étkezésre és kisebb munkákra.) 

Bár méretre ez a nagyfejes, a súlya mégis szinte elhanyagolható. Említettem egy korábbi posztban, hogy nem voltak teljesen hülyék az öregek! ("A könnyű markolat nem a puhapöcsű, hanem a praktikus ember késének ismérve.") Itt ezt újra el kellett mondanom. 

Az agancspanelokat két réz és egy acél szögecs tartja a helyén. A réz persze az évek során barnás patinát kapott, az acél meg nem hiszem, hogy rozsdamentes lenne, mert bizony a korrózió már látszik rajta. De mindez felszíni "hiba", ettől a mélyben még tart. Persze az agancsok az évek során már összementek, így a pengevájat mellett kilátszik a réz platina, de ennek minden oldala lekerekített, így nem kellemetlen a fogás. (Most megint mondhatnám, hogy igényes mester ilyen munkát ad ki a kezéből, de minek ismételjem magam ezerszer? Úgyis tudjátok!) 

Tovább nem is nagyon akarnám ragozni, mert amit tudnotok kell, azt ennyiből már bőven lehet tudni: kényelmes fogás, borotva él - ami nagyon gyorsan és könnyen újrafenhető. Kell-e ennél több egy tényleg mindennapi falatozásra szánt bicskára? 

Miután már mindent tudtok, ideje, hogy mindent lássatok is! 

Jól láthatóan nem mai darab.

A panelok itt-ott már összezsugorodtak.

Mindezek ellenére az összkép nem rossz. Igen, a pengén itt világosan látszik az is, hogy bármin meg lehet élezni.

Próbáltam másik szögből is fotózni. Háááát így utólag azt mondom, hogy nem nagyon sikerült. :)

A bal szélen a rézszögcs. Barnás a patinája. Középen pedig az acél... 

...erről kaptok egy közelit is. Jól látszik, hogy az agancs hajszálrepedéseibe miként hatolt be a korrózió és szinte gyanta-szerűen miként töltötte ki azokat. 

Kisebb sérülések (szépségpöttyök! :D ) persze vannak. Eshetett ez már betonra, kőre, fűbe, meg csak az istenek tudják még, hogy hova. De komolyabb baja sohasem lett.

Nem zár középre, miért is zárna? Amibe nem szabad beleérnie, abba nem ér bele. Öreg csocsesz már ez a bicska, leszolgálta az árát, obsitosként csak nem vágja ki úgy a vigyázt, mint az aktív állomány. ;)

Itt látszik talán a legjobban, hogy mennyit is dolgozott nekem ez a kis vas. Az mélysötét, barnás-vöröses elszíneződés a platina mellett az bizony az évek során beléivódott használat nyoma. Valami elképesztően gyönyörű!

És akkor mi is a végső következtetés? Elsősorban egy masszív vállveregetés magamtól magamnak, hogy már huszon x éve is jól tudtam bicskát választani. Másodsorban, hogy ha nem borult volna el az agyam és nem ragadott volna magával a bicskamánia, akkor szinte 100%, hogy még mindig ez lenne a mindennapjaimban használt egyetlen bicska - és ami még fontosabb, hogy még mindig megelégedéssel használnám. 

Furcsa, de az idő nem múlik el ezek fölött a tárgyak fölött. Kicsit olyan érzés kézbe venni és használni még mindig, mint amikor Boromir a filmben megfogja Narsilt és megállapítja, hogy még mindig éles! :D Bár az én kis Simon bicskámat nem kovácsolták újra, így azt sem mondhatom, hogy Andúrilként újjáéledt, de az biztos, hogy az utóbbi két-három hétben visszahozott valamit abból az időből, amikor tényleg nem a "gyűjtői" szenvedély miatt vásároltam bicskát.

Ezt a posztot még 2011-ben kezdtem el - ha nem is írni, de foglalkozni vele. Ekkor a "késbogár" már kezdett magával ragadni és véletlenül a kezembe került egy ismerősöm bicskája. Mondhatnám, hogy faék egyszerűségű volt, de ezt talán pejoratívnak érthetitek. Szénacél penge, egyszerű, ám nagyon kézbeillő markolat, méretéhez képest bivalyerős rugó. Mi kell még? A pengén "Balla - Sárvár" felirat. Én ott rögtön beleszerettem a formába, de sajnos akkor már egy ideje nem lehetett kereskedelmi forgalomban kapni. Aztán 2014-ben a szerencse rám mosolygott és sikerült szert tennem egy darabra. Így végül is eljutottam odáig, hogy posztot csináljak belőle. 

Abból, hogy 2014-ben vettem meg és 2015 nyarán készült el a poszt talán látjátok, hogy hagyok időt magamnak megismerni a bicskát és csak személyes tapasztalatból írok; az első benyomás gyakran csal. 

Köztünk szólva két táborra lehet bontani a Balla bicskákat ismerő késes társadalmat. Egyik szerint hajítófát sem ér és kifejezetten igénytelen a kidolgozása, míg a másik tábor első pillantásra beleszeretett és a maga egyszerűségében isteníti is. Nem nehéz kitalálni, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Mielőtt a mély-interjúra sort kerítenénk néhány szót a kés eredetéről, mert ezt a formát más késesnél nem találtam meg a magyar mesterek között. Frissítés: még 2014 elején a szombathelyi piacon vettem az ifjabbik Belencsák Istvántól egy méretre és formára megegyező darabot. A kettőt a formai hasonlóságon kívül azonban semmi nem köti össze, de erről majd később, egy másik posztban. Kutatva a bicska eredete után rá kellett jönnöm, hogy a régi jó beidegződések még mindig működnek kis hazánkban. Szakmámból kifolyólag nagyon sokat foglalkozom a Kárpát-medence őskori régészetével és meg kell állapítanom, hogy a Rába mente, ill. az attól nyugatra eső terület mindig is egy kicsit idegen testként állt a nagy magyar hazában. Mivel ez nem egy régész-szakmai blog, ezért csak érintőlegesen néhány gondolat:

• A Kárpát-medence nyugati sávja a neolithikum megjelenésétől kezdve bizonyosan más fejlődési utat járt be, mint a Dunántúl déli és középső, Duna-menti sávja.
• A határzónát nagyjából a Rába - Kis-Balaton - Zala folyók mentén húzhatnánk meg, azzal a megkötéssel, hogy a mai Zala megye területe és a Dráva-Száva forrásvidéke is ehhez a zónához húz.
• Mit jelent ez? Ettől a határsávtól nyugatra/északra a DVK-tól kezdve folyamatosan észak-dél irányú "mozgás" figyelhető meg. 
• Egy nagyobbacska ( ;) ) ugrás: itt, a Rába mentéig telepszik majd meg a Gáta-kultúra és kezdetben ennek a folyónak a völgyét járják be a Halomsírosok is. 
• III. Henrik 1051-ben is a Rába mentén viszi főseregét I. András király ellen. Csak, hogy tudjátok milyen földet tapos a lábatok és milyen ősökre lehettek büszkék: a korabeli magyar határvédelem és mérnöki precizitás segítségével tkp. az egész Kisalföldet el lehetett árasztani, mert a területet a folyókból/patakokból nyíló mesterséges árokrendszerek hálózták be, amikkel irányítani lehetett a terület elárasztásának irányát. Képzeljetek el egy védelmi rendszert, amin gyalogos nem, vagy csak nagy nehézségek árán tud átjutni, de a trén a málhás szekerekkel már esélytelen - nincs utánpótlás. Hajó nem járhatja a térséget, mert ahhoz nem elég mély a víz. Így csak néhány stratégiai pont és útvonal van, ami mentén hadsereg fölvonulhat. Az erőt elég ezekre koncentrálni. A Kisalföld területén még ma is láthatók ezek a mesterséges árkok, azonban hazánk kulturális viszonyaira oly' jellemző módon, ezek szisztematikus régészeti kutatására nincs forrás. A határvédelem kulcspontjainak, az ún. "kapuknak" a nevét ma is élő települések őrzik (lásd pl. Kapuvár, Rábcakapi, Sárvár). Mi munka és tervezés lehetett egy ilyen rendszert kiépíteni és fenntartani! A 'kapu' etimológusaink szerint török eredetű jövevényszó a magyarban és ha belegondoltok, hogy a gyepű vidékére a mondjuk így "nem feltétlenül törzsmagyar" népeket telepítették, akkor érthetőbb is a dolog. (Intermezzo I.: teljes szívemből és minden erőmmel bocsánatot kérek székely testvéreimtől az előbbi megjegyzésért - egy elcseszett kultúrpolitika áldozata vagyok magam is.) (Intermezzo II.: Sárvár nevével játszadozzon el, akinek van kedve! 'Vár', tehát erődítették, de mindenhol másutt szerte a kis hazában - és a nagyban is - "földvár" (esetleg "fehérvár - azaz fehér kőből épült vár - településekről hallani. Sár akkor lesz a földből ha vizes lesz. Ha el lehet annyira árasztani a vidéket, hogy szétmossa a földet. A régészeti irodalom ismer a térségből még egy "Feketevár" nevű lelőhelyet: Cf. fekete, akár a föld. Nem kell ám valami nagyméretű várra gondolni, mert a stratégiai pontokon, egy mocsaras lápos terület szélén elég pár száz négyzetméter, hogy az ellent észrevegye, adott esetben föltartsa és a főerőket értesítse. A vár maga valószínűleg olyan palánkszerkezetű lehetett, mint a gemenci erdőben a régi halászkunyhók. Igazi paticsfalú épületek, amiket a víz azért nem mosott el, mert miután a vesszőfonatra tapasztott agyagot a víz kimosta, a jó erős fa szerkezet stabil állta a nyomást. De elég is ennyi történelmi lecke. Ugorgyunk! ;)

Talán ebből a tallózó jellegű fölsorolásból is látszik, hogy a Rába vonala egy nagyon fontos, durván észak-dél irányú közlekedési folyosó. Az ettől nyugatra eső terület az Alpokig kicsit mindig más világ volt, mint a keletre lévő (ahogy azt fentebb említettem). Na de mi végre is ez az egész? A válasz, hogy a Kárpát hazában másutt, más vidéken nem találni akárcsak hasonló formájú bicskát is! Meglátásom szerint, aztán javítsatok ki, ha tévedek: Balláék sikeresen "schmitteltek" egy olyan formát, ami tőlünk nyugatabbra bír igazán tradícióval. 

Itt had szúrjak közbe egy kis intermezzót (akkor ez így a III.). Még 2011-ben egy sárvári munkásunkkal beszélgettem a Balla késekről. Az ő elmondása alapján a Rábán dolgozó hajósok, halászok, nádvágók, pákászok (hadd ne folytassam a folyami foglalkozások fölsorolását) használták erőszeretettel, és ennek megfelelően főleg ebben a régióban is terjedt el. Ezért van "nagy" kultusza Győr környékén is. Már gondolom én... Persze... Azt halkan teszem hozzá, hogy a Rábáról keletre talán a fehérvári bicska (vagy helyesebb így: Fehérváribicska?) szoríthatta ki? Akárhogyan is volt, véleményem szerint egy jellegzetesen nyugat-dunántúli formájú bicska jött létre, ami a maga nemében kifejezetten sikeresnek mondható.

A hosszúra nyúlt bevezető után most elő kellene jönni a farbával, hogy akkor tkp. mi is ennek az eredete?! Nos, a válasz talán nem lesz meglepő (hát legalábbis a bulvármédia tutira nem fog lecsapni rá...), de a bicska forma eredetét Solingenhez kötöm; eddigi kutakodásaim alapján. Bár maga a forma annyira puritán, a fölhasznált anyagok annyira "hétköznapiak", hogy akárhonnan is származhatna, mégis úgy látszik, hogy azon a vidéken őshonos. Itt Hippekniep néven fut. (Az egyetlen, ami komoly szaktudásra enged következtetni a konstrukció kapcsán az a tengelyszegecs rögzítése. Ezt nem akárki találhatta ki! Egyben a bicska egyetlen dizájn eleme is.)

Nem én találtam föl a spanyolviaszt, csak sikerült a gugliban ráakadnom. Herr Heinrich Schmitz a mai napig készíti műhelyében ezt a típust. Tudom, ha beraknám a linket, akkor te magad is meg tudnád nézni, de ha ilyen rátarti vagy, akkor indíts saját blogot! :p :) Na a lényeg az az, hogy szépen be van fotózva a gyártási folyamat. 

A tengelyszegecs számára kifúrt lyuk köré egy perselyt esztergálnak, majd ebbe illesztik bele a rézkarikát, ami a szegecset hivatott tartani. (Késesek javítsanak ki, ha nagyon nagy hülyeségeket mondok!) 

Ezek azok a kis réz vackok, amik a perselybe kerülnek.

Itt a cucc már a helyén van.

Majd belekerül a szög. Nem vicc. Tényleg az! :D És kész is van. Schmitz úr készít mindenféle anyagból ilyen bicskákat. Agancs, körte, dió nyél mind játszik nála, és persze rozsdamentes és szénacél pengés változat is van. Azért nem árt tudni, hogy az echte trádícionelle változat az mégiscsak a sima fa nyél és a szénacél penge.

Egy másik oldalon sikerült arra is ráakadnom, hogy mennyit kóstálnak ezek a "nyugati vackok". Hát papám, a zacsim koppant egyet a laminált padlón, amikor megláttam! Mert az biz' úgy kezdődik, hogy 49.50 ójró (€) per stück + shipping (zu Ungarn az újból  24.50 ójró, hogy a beletek rohadjon ki a káposztás csülöktől!!!); ehhez képest a Balla bicskákat árulták a győri piacon 3.290 jó magyar forintért, de még a Hoffmann késesnél sem ment a szénacél ára 3.500 fölé! Osszá', szorozzá' kis matekzsenim: úgy 22.000 forintba fájna mai árfolyamon egy ilyen cucc aus Deutschland. Ja és akkor ez persze az alapmodell! Na gyorsan hozzá is teszem ha végre egyszer bejönne a Tippmix, akkor simán vennék egy ilyen német bicskát, mert tetszetős darabok, de hát már akkor is érted: RABLÁS!!! Az azért biztató, hogy az originál változatok szénacél pengések, tehát ténylegesen egy hagyományos bicskát kap az ember a pénzéért és nem valami műmájjer álságos vackot. Na ezek után nézzük magát a magyar Hippenkniepet, azaz a Balla bicskát.

A konstrukcióhoz sok mindent nem tudok hozzá tenni. Formára ugyanaz, ezt láthatjátok. A nálam lévő darabnak a kidolgozása átlagosnak mondható. Égbekiáltó pontatlanságot nem vettem észre rajta, de volt már szebben kidolgozott bicska is a kezemben, na! Megbízható források szerint a régebben készült példányok igényesebben voltak kialakítva, mint a mostaniak - ezt nem tudom eldönteni, mert annyi időt nem volt a kezembe régi darab, hogy mélyrehatóan át tudjam nézni.

A rugója "bivalyerős", már a bicska méretéhez képest. Férfias csattanással jelzi, hogyha kinyitottuk. Nyitáskor vinkliben megtartja, és innen kell erő a nyitáshoz. Nem megoldhatatlan feladat. Csukáskor ugyanez, csak pepitában. Sokan félnek az erős rugójú bicskáktól, mert "Jaaaj, mi lesz ha odacsap az ujjamra?!" - hát bazdmeg, mi lenne? Meg fog vágni! :D Egyébként meg tessék megtanulni balesetmentesen becsukni! Na így áll vinkliben! 

És akkor jöjjenek azok a dolgok, amikről nem lehet érzelemmentesen beszélni! A régebben készült Balla-bicskák sem voltak éppen vitrinbe való darabok, de ezen vannak olyan bosszantó - hát nem tudom másként mondani - léhasági nyomok, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül! 

Kezdésnek: nem a készítőtől vettem és a győri piacon a forgalmazó semmilyen információt nem tudott adni a bicskával kapcsolatban. Na de hát azért aki ott lent a déli határunk mellett nőtt föl, az eléggé nyitott ember ahhoz, hogy ne legyen rest jártatni a pofáját és kérdezősködni, így végül megkaptam Balláék vezetékes telefonszámát. Most 2015. július 30-a van, a bicskát tavaly késő ősszel, október tájékán vettem és novemberben már megvolt a készítő telefonszáma. Ezalatt a 9 hónap alatt nagyjából 30x hívtam föl. Minden alkalommal föl is vette valaki; általában családtag. 20x meg is hagytam a telefonszámomat, ígéretet véve és kapva, hogy "amint hazaér" vissza fog hívni. Nos, én eddig vártam. (Rossz nyelvekkel nem szeretek dobálózni, de sárvári ismerősök egészségi panaszokat emlegetnek a készítővel kapcsolatban - nem, nem egészségügyi! Jól olvastad. Egészségügyi ugyanis a háziorvosok és a kórházak helyzete, de facto az egészségügy ;) , de te ha beteg vagy, akkor neked egészségi problémáid vannak. Azért mert a médiában hülyén beszél a sok pesti félbuzeráns, azért nekünk nem kell. Dixi.) 

Semmi információm a felhasznált anyagokat illetően. Valamiféle hazai fafajta és valamilyen szénacél. A penge anyagára nincs panaszom. Jól tartja az élét és könnyen újra élezhető - ha rátaláltál arra a kibaszott ékszögre! A legnagyobb problémám ugyanis az, hogy a penge a hegy felé nem szimmetrikus - és a leélezése sem az! 

Na hát szóval nem egy-két napom ment rá, ameddig megtaláltam, hogy mikor hogyan forgassam a cuccot. Ez kérem így kontármunka! (Azért nem csillan be, szóval jó munkát végeztem! De akkor is, bassza meg a kutyamindenit!) 

Ugyanez a probléma a hegy felől nézve. (Lehet, hogy katakiriba akart lenni?)

Nem fotoshop! Tényleg eltűnt a penge! ;) Ebből a szögből érdekes módon nem látszik a penge deformitása. Igaz, de facto a penge sem látszik! 

A platina, ami valamilyen rozsdamentes - hát mondjuk úgy, hogy "szálcsiszolt" acél - a nyél végén bizony nem lett eldolgozva. Nem nagy gáz (nem a lófaszt nem!), mert húztam rajta még kettőt a reszelővel, amíg beértem és a sorját lekaptam, de a platina belső feléhez már nem volt elég keskeny szerszámom, így hát az úgy maradt. 

A rugó egy kicsit csáléra áll, de ezt nem is rovom föl hibának, mert kell neki a tér. Ha befeszülne a platinák közé, akkor az nem lenne jó. Baromi erős és tart; ennyi nekem elég.

A körömvájattal átellenes oldali nyélrészen a tengelyszög mellett egy kicsit el van vetemedve a fa. Nem tudom ez azért van-e mert nem jó alapanyagból dolgozott a készítő vagy mert egyszerűen trehány volt? Végül is a használatot nem befolyásolja és eddig még tovább nem vetemedett, szóval ezen is túl lehet lépni.

Adok róla egy közelebbit is, mert ez így eléggé karcsú...

A pengehát nem lekerekítve van, hanem egyszerűen szögben lereszelve. Számomra nem egy megszokott dolog, de el kell ismernem, hogy gyors, egyszerű és hatékony megoldás - kérdés, hogy esztétikailag zavar-e valakit? (3500 forint alatt volt újonnan az ára - kurvára nem zavar! :D )

Picit mintha sorjás lenne a lelkem, de nem az ám! Csak csorbult egy pöttyet, amikor azokat a késő rézkori cserepeket néztem át, amiket néhány képpel fentebb láttatok.

Jó kis bicska ez, persze csak akkor, ha az ár-érték arányt nézzük. Ennyi pénzért ma már kínai gagyit sem nagyon kapsz, ez viszont össze van rakva rendesen - csak kicsit trehányul. De még egyszer mondom: kereskedőtől 3500-ért meg lehetett kapni. Amire nekem kell, arra éppen jó. Kapargatom vele a kis cserepeimről a rájuk kötött hidrátot és földet, néha vakolatot vakarok és persze ha minden kötél szakad, akkor ezzel kajálok. Na ez egyáltalán nem az a sajnálom-kategóriájú bicska, sőt! Ha a mérete érdekel, akkor a Kocsis Fejesgörbés posztban találsz róla képet. Na pont akkora! ;)

Értékeljünk! 

Az árát megéri. Vág, tehát késként használható. Szép? Hááát nem az. Nem köll mutogatni. Használni kell. Mint minden szénacélt, ezt is gondozni kell, mert különben elrozsdállik. Ha egyszer ráállt a kezed, akkor az élezéssel sem lesz gond. (Vennék-e még egyet? Nem. Annyira azért nem jó. 3500-ért inkább veszek mást, mondjuk egy tálca sört!)

Kora tavaszi csendélet medvehagyma pestóval, rozskenyérrel, pálinkával és a Mont Oriol hotellel. Főszerepben a Balla bicska.

Köszönöm a figyelmet! 

Egy kicsit messzebbről kell indítanom ezt a posztot, mint szoktam, mert ha valami megéri az időt, akkor az a Kocsis bicska, vagy még inkább Kocsis-bicska - mert fogalom ez már a javából!

Vonzódásom a "tradicionális" magyar bicskákhoz már egészen fiatalon kialakult. Az idézőjel használatát azért látom indokoltnak, mert a hagyomány nem egy megkövült dolog, hanem velünk élő történelem és nem múlt, hanem sokkal inkább jelen. Minden mester, minden műhely, egy kicsit más formára igazítja késeit, eltérő arányokkal készíti el a hagyományosnak mondott formákat és éppen ettől lesz különleges a tradicionális fogalma. A sok (de még mindig nagyon kevés) kiváló hazai késkészítő mester/műhely közül kiemelkedik Kocsis Ferenc debreceni művész. Az, aki már fogott a kezében Kocsis-bicskát, vagy netán az Úr nagyobb dicsőségére birtokol is legalább egyet, az tudja miről beszélek, amikor művészt írok. 

Amikor az ember egy kecsegtető szalonnázás bűvöletében előveszi zsebéből a bicskáját kétségkívül valami jóleső nyugalom, egyfajta isteni kegyelemmel átszőtt világbéke érzése száll vállaira. Hiába az ezernyi gond, ott és akkor lelassul a rohanás, pillanatra megtorpan a világ, határozottan állítom, hogy a történelem is döccen egy parányit, mert igenis éppen abban a pillanatban valami kivételes dolog történik! Nem tudom, hogy Feri hogyan csinálja, de ezt az érzést beleplántálja bicskáiba. 

Szóval ül az ember nagy magányában és előveszi a bicskáját (döcc). És amikor az áhitat után körbetekint, csodálkozva veszi észre, hogy többen is árgus szemekkel figyelik, mit is tart a kezében. 

Nemrégen kerültem új munkahelyre, ami a korábbihoz képest sokkal kevesebb terepi munkát jelent, de azért ki-ki járogatunk így is. Egy ilyen alkalommal kollégámmal, akit már - egyéb szakmai kapcsolatunk miatt - legalább 10 éve ismerek, egy dűlő úton álltunk neki falatozni. Meglepődve néztem, amint oldaltáskájából egy Balla bicskát vesz elő. Jómagam késszerető és használó vagyok, de még mindig meglepődöm, ha valaki rendes, úgy értem tradicionális bicskát használ. Mert az is sokat elmond már egy férfiről, ha egyáltalán van bicskája, de ha még egy klasszikus darabot is használ (szénacél pengés Balla bicska nem gyakran került eddig a szemem elé), akkor az már egy egész jellemrajz (meglehetősen pozitív kicsengéssel)! Ott vagyunk tehát a dűlő úton, előttünk a vadregényesnek éppen nem mondható, de mindenképpen lélekemelő Marcal ártér, én éppen csodálkozom magamban, hogy "nini, hát itt valami egészen elképesztő felismerés zajlik éppen és persze, I think it's a beginning of a beautiful friendship", mire kolléga úr töri meg a csendet: - megnézhetem a bicskádat? Persze rögtön jött a kölcsönös elismerés, hogy igen-igen, a tiéd is nagyon szép és kiváló meg minden, de itt most nem ez a lényeg. Sokkal inkább arra akartam kilyukadni, hogy egy bicska mennyire jellemző tud lenni tulajdonosára, vagy éppen tulajdonosa napi hangulatára.

Nekem az aznapi hangulatomhoz éppen a fejesgörbém felelt meg, így kollégám is azt dícsérte. Valljuk be, azért az nagyon ritka a mai világban, hogy két tradicionális bicska találkozik. 

Első magyar bicskám is fejesgörbe volt, talán ezért is áll közel hozzám ez a forma. Amikor Feritől megrendeltem első Kocsis-bicskámat még nem tudtam, hogy az ennyire a szívemhez fog nőni. Hozzá kell tennem, hogy először RWL-34-es pengével került hozzám, majd pár hónapnyi intenzív használat után rá kellett jönnöm, hogy sok minden belefér a hagyományos bicska paramétereibe, de ez az acél nekem már nem. Lecseréltettem tehát Ferivel egy Böhler K510-es szénacélra, amit azóta sem bántam meg. (Azt már inkább sajnálom, hogy Feri mostanában nem jut hozzá ehhez az anyaghoz és nem készülnek belőle bicskák, mert túlzás nélkül mondhatom, hogy tökéletes késpenge anyag ez!) De valójában nem is ez a poszt témája! Nézzük a bicskát magát!

Fekete szaru nyelű, két alpakka baknis, réz platinás, konvex leélezésű bicska, magyar címer berakással. Ha követni akarom az eddig kialakult gyakorlatot, akkor illene a nyéllel kezdenem. Korábban nem volt tapasztalatom a szaruval, mint nyélanyaggal és a közeljövőben nem is nagyon lesz (egészen pontosan még 2 szaru nyelű bicska beszerzését tervezem; egyiket Feritől, a másikat Tóth Árpitól). És ez nem azért van, mert rosszul viselkedne bicskák nyelén, hanem mert az agancs és a fa közelebb áll hozzám. Bár első ránézésre a csillogós szaru csúszósnak tűnhet, ez egyáltalán nincs így. Nagyon kellemesen simul a tenyérbe, meleg hatást kell és kissé puha. A legcsodálatosabb benne, ahogy a fény megtörik rajta és különböző, szavakkal leírhatatlan árnyaltokat rajzol ki. Sajnos a fényképek sem adják vissza egészen azt, amit élőben látni lehet. Ennek a fényjátéknak persze "ára" is van - és itt most nem a forintban kifejezhetőre gondolok. Ha sokáig és maradéktalanul szeretnénk gyönyörködni bicskánk nyelének tündöklésében, akkor bizony óvni kell. Én sajnos eléggé óvatlan voltam és egy helyen mattá karcolódott a felület. A használatot nem, csak az esztétikai élményt befolyásolja ez, de hát akkor is, na! :) Pásztortokban hordtam a bicskát és annak a belső felülete kezdte ki a szarut. Ez látható a képeken is. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy amikor régészként ásatásra vittem magammal, akkor a nadrág zsebében is karcosodott; a liszt finomságú lösz beeszi magát mindenhova és akárcsak a homok, nyüstöli a bicskát is. 

A penge anyaga, mint már mondtam Böhler K510. Szénacél. Ennek (meg a hőkezelésnek, a kovácsolásnak és a leélezésnek) köszönhetően hihetetlen finomságú élt lehet rá húzni gyakorlatilag pillanatok alatt. Nem szoktam az ún. "egérpados" megoldást használni konvex élű késeknél/bicskáknál. Simán rátolom a Haidu kövekre. Megfelelő ékszöggel tartva már 280-as szemcsefinomságnál is borotvál. (Ezt Kocsis Feri tanácsára próbáltam ki és mily' meglepő, működik is! Hiába no, ha egyszer valaki ért a késekhez, akkor Feri igazán ért.)

Sokakat elriaszt, hogy a szénacél savas és lúgos környezetben elszíneződik, szagossá válik. Meg kell mondanom, hogy ez engem nem szokott zavarni mert egyrészt a folyamat csak addig tart, amíg be nem érik a penge, másrészt nekem egyáltalán nem zavaró ez a jelenség. Hozzá kell tennem, hogy minden szénacél más és más tulajdonságokkal rendelkezik ilyen szempontból. Az Opinel XC90-e pl. a Böhlerhez képest "szagosabb" és jobban színezi az adott élelmiszer vágási felületét, ugyanakkor a Balla bicskám általam ismeretlen szénacélja egyáltalán nem. Szóval itt is leginkább az egyéni ízlés dönt. Persze hátrány, hogy csak akkor tudod meg, hogy téged zavarnak-e a fentiek ha megvetted a bicskát, de megvigasztallak: ha van olyan szénacél Kocsis-bicskád, aminél zavar a penge érése, akkor azt én átveszem tőled. ;) 

Ami még kifejezetten tetszik ebben a bicskában, meg úgy egyébként a tradicionális bicskákban, az az, hogy "élnek". A használattól sötétedik a nyél anyaga, karcos lesz a penge, itt-ott hajszálkarcok jelennek meg a bicska részein. Ezektől lesz teljesen egyedi és, bár ez talán nagy szó, de ezektől lesz "múltja" a bicskának. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ezek a kis szépségpöttyök mesélnek, történeteket elevenítenek föl, akárcsak nagyszülőink ráncos arca. 

Tesztet most ne várjatok tőlem. Legyen elég annyi, hogy vág. Azt, amit kell, azt vágja. Nem szúrtam át vele kocsik motorháztetejét, nem ütőfáztam ki vele tölgyerdőket, de szalonnáztam, nyársat faragtam, a konyhában is volt mindenes, bontottam vele üveges sört, túrabotot faragtam, gallyaztam, bontottam vele halat és mindenféle lábasjószág földolgozásában is segített és még eddig mindenhol megállta a helyét. 

Sajnos a hazai piac és késkultúra (van egyáltalán ilyen fogalom?) még nem elég érett arra, hogy a Ferihez hasonló kvalitású mesterembereket megbecsülje. Többek közt ezért sem készülnek már rendelésre Kocsis-bicskák. Feri természetesen továbbra is készít késeket és bicskákat is. Utóbbiakból csak bizonyos típusokat. Ennek ellenére azt mondom, hogy aki teheti, mindenképpen ruházzon be egy Kocsis-bicskára, mert az élmény megfizethetetlen. 

Ha valakit a száraz tények érdekelnek, akkor néhányat megemlítek közülük: 

a penge hossza: 10 cm

a nyél hossza: 12,5 cm

Ez a nyélhossz nekem már egy kicsit hosszú. Igaz, markos legénynek sosem neveztek, de éppen csöppnyi tenyerem sincs. Kicsit hosszú, de nem zavaró.Talán ha 0,5 cm-t érzek "fölöslegesnek" a nyélből. 

A penge legvastagabb részén 2,5 mm. Ez untig ölég napi használatra. Ennél vastagabb penge már repeszti a vágandó anyagot. 

És akkor most néhány kép:

Összehasonlításul: egy 9-es Opinel és egy Balla fölött.

Mini-galéria, 4 képpel a szépségpöttyökről. 

Tárolási nyomok a szarun. Balfaszokért mise lesz! :D

És egy kis hangulatkép. A pohárban a méltán híres, ámde méltánytalanul elfeledett tényői vörössel. 

Zárszóként még annyit szeretnék elmondani, hogy ez tipikusan az a bicska, ami kikívánkozik a természetbe. Nádasba, zsombékosba, erdőbe, mezőre. Szinte vétek otthon pihentetni! Feri nagyon szép bicskákat készít, de egyiket sem tudom elképzelni vitrinkésnek. Azért is az egyik, ha nem a legjobb (csak azért nem mondom egyértelműen a legjobbnak, mert nincs minden késestől bicskám ;) ) készítő, mert a művészi kidolgozás és igényesség egyértelműen a használati szempontoknak van alárendelve. Kiegészítve a funkcionalitást a szépség iránti igénnyel.

Kocsis Feri honlapja: http://www.kocsiskesek.hu/page.php?4

Az előző posztban ígértem, hogy kissé bővebben kitérek az EDC-témakörre. Tudjátok, ez az angol (hát mi más is lenne ebben a szájbavert globalizált világban?!) Every Day Carry mozaikszava, ami mára késes berkekben annyira elterjedt, hogy ragozzuk és toldalékoljuk is. Kár érte! Valahogy úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy a ráérő jóléti társadalom kitermeli a maga vadhajtásait, amiket kívánatos lenne rögtön az elején lemetszeni, de sajnos ez nem nagyon megy. Ilyen az EDC is. Mert ugye ez már feltételez olyasmit, hogy van olyanod, ami nem EDC, tehát több bicskád/késed van, mint üdvözítő lenne. Most, ahogy így körbenézek a szobában hirtelen 22 db-ot számoltam. Ehhez jön még a kocsiban lévő, meg azok amik páromnál vannak és még egy-kettő ami kallódik szemem elől, de majd előkerül valamikor. Úgy kb. 30 darabról beszélünk... Sok? Van akinek sokkal több van. Kevés? Egy-két darabra még vágyok... :) A kérdés ilyenkor mindig jön jobbik felemtől (szeretlek Nuszi ;) ), hogy "de hát minek ez már megint, hiszen annyi késed van!?" és teljesen igaza is van. Egyszerre úgyis csak egyet tud használni az ember. A cél: megtalálni azt az egyet, amit mindig használni szeretne! (Már most lelövöm a poént: ha már a második bicskádat megvetted, akkor sosem fogod tudni megtalálni az egyetlent! Akinek meg csak egy darab van, az nem olvassa ezt a blogot! :D )

Na szóval, EDC. Régebben ezt az öregek "a bicskám" titulussal illették. Éppen úgy, ahogy sok helyen még mostanában is a konyhában van "a kés": anyád ezzel pucolja a zöldséget, szeli a kenyeret, vágja a pogácsatésztát és amikor kis porbafingó voltál ezzel kente a vajas kenyeredet is. Ennek ekvivalens párja volt apádnál (kortól függ, de nekem már inkább nagyapámnál) "a bicska". Ennél a pontnál romantikusabb lelkű XXI. századi bicskahuszárok elmorzsolnak egy könnycseppet, finoman elcsukló, szelíd hangon sóhajtják: "az öreg bicskája!" és lelki szemeik előtt megjelenik "a bicska", ami nélkül az öreg elképzelhetetlen volt. Én a magam részéről itt is leszámolok a mítoszokkal: már ami legalábbis a saját pereputtyomat illeti; másoké fölött még nem törnék pálcát, de mindenki nézzen jól magába és úgy mondja, hogy nem volt igazam! 

Szóval 5-6 évesen nekem már volt saját bicskám. Az évek során számtalan darab megfordult a kezeim között, de nagyapáim bicskáira (két öregapja van a szerencsésebbnek; erről sem szólnak a mítoszok, ugye, mert mindig csak "az öreg bicskája" szerepel, így egyes számban...) csak alig-alig emlékszem. Ez egy kis ferdítés: az egyikére egészen konkrétan, a másikéra viszont egyáltalán nem (jóllehet ő volt az, aki elképzelhetetlen volt nélküle. Hiába, tökös sokác legény volt az öreg és hát amiken átment élete során kellett is neki az a kis darab vas a zsebében). Amire emlékszem arra ma azt mondanánk, hogy kínai gagyi. Nincs mit szépíteni. Se márkázás, se extravagáns anyagok. A platina rozsdamentes acél (ami azért foltokban rozsdásodott...), acél baknik, neonzöld műanyag panelek (vágod, hogy semmi csúszásgátló mechanizmus nem volt beleépítve), biliacél keménységű penge, aminek a tálungjába egy bekarikázott lófej volt ütve, 'oszt jó napot! Emlékeim szerint ha az öreg véletlenül ötöd napos kenyeret vitt magával a TSZ-be, akkor délután már újra kellett fenni a kést, mert kiment az éle... De ez a bicska mindig nála volt. Ő nem hívta EDC-nek. Szinte látom szemeim előtt, ahogy fejtegetném most neki ezt az egészet, és ő csak rezignáltan megjegyezné: "EDC? De hát ez nem is szó, meg különben sincs értelme! Vagy van nálad bicska, vagy nincs." Én sem hívom EDC-nek. 

Ugye mindenkinek megvan az az irányzat, amikor különböző fórumokon ilyen című topikokat hoznak létre azzal a céllal, hogy bemutassák egymásnak az EDC fölszerelésüket? (EDC fölszerelés!!! Már itt össze kellene fosni magam a röhögéstől!!!) Tudod: van benne sebtapasz (mert a balfasz megvágja magát a bicskájával, meg a tűzőgéppel beleszúr a kezébe...), meg jegyzetfüzet, meg picike toll, meg öngyújtó, meg szikravető, svejcibicska vagy multitool az okvetlenül, zseblámpa, toronyóra lánccal, pótkerék, vontatókötél és mentőmellény is... Bullshit ismét! Én nagyjából márciustól novemberig a szabadban dolgozom. Hóban, fagyban, sárban, hőségben, szélben. Kis túlzással asztalnál csak hétvégente eszem. Ahogy az előző posztban a karókat kellett megcsinálnom, úgy számtalanszor előkerült már más, hasonló probléma is. Kisebb-nagyobb karcolások, horzsolások naponta kerülnek rám. Ezekre nem kell sebtapasz, nagyobbakra meg inkább kötés kellene... Csak azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy ne dőlj be azoknak, akik összerakták a tuti EDC-felszerelést! Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik megtalálták! Én tudom, hogy munkám és úgy egyébként a mindennapok során milyen feladatokkal kell megbirkóznom, de ez szerintem el is várható egy felnőttől. Persze váratlan helyzetek mindig jöhetnek, de megsúgom, hogy azon egy zsebrendező (pocket organizer) kurvára nem fog segíteni. Már ha komolyan váratlan a helyzet! Ha nem az, akkor oldd meg kreativitással, mint MacGyver!

Szóval akkor most elmondom, hogy mi van nálam. Egy bicska (hangulat függő, hogy éppen melyiket viszem magammal, de 4 közül választok), 2 csomag papírzsepi (ha jött már rád a szapora a szántóföld közepén, akkor tudod csak igazán értékelni), a telefonom éééééés ENNYI! Nem sorolom ide az olyan apróságot, hogy kulcs, mert ha eljössz hazulról csak bezárod magad után a haciendát és nem hagyod ott ebek harmincadjára, óra, mert az nem mindig van a kezemen, cipő, nadrág és hasonlók (pénztárca, iratok stb... mert ezek sem). És akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy tulajdonképpen mire is jók ezek az EDC pakkok? A válasz: semmire. Sok városi ficsúr (nem tudok rá jobb szót!) túlélőt játszik a betondzsungelben. Szerencsés helyzetben vagyok, mert munkám a vidékhez köt és tulajdonképpen csak lakni járok be a városba. Amúgy is szeretem átgondolni, hogy mi mire való és mire lehet ezen felül még használni. Szóval mire is kell manapság a bicska? Abban a korban, amikor már a sarki kisboltban is szeletelik neked a kenyeret, amikor vákuumcsomagolt fóliában, papírvékony karikákban kapod a szalámit és nyitófül van a konzerven (istenek kegyelme miért hagyod el ezt a világot??!!). Ülj le otthon és gondold végig egy napodat: "mire is kell nekedma bicska?" Rá fogsz jönni, hogy tulajdonképpen semmire. De! Én pl. itthon csak bicskát használok. Sokkal kellemesebb, mint a konyhakésekkel bíbelődni. És igen, megsúgom (mert tudom ám, hogy kés-sznobokkal van tele a világ), hogy porcelántányéron is bicskával kajálok! Hogy ettől kimegy az éle? Ki bazdmeg! És?! Ezt az 53 HRC körüli KO 13-at pillanatok alatt újrafenem. Tudom ám én is, hogy vannak olyan emberek, akik csak fatányérról és arról is úgy, hogy lehetőleg ne is érjen hozzá a bicska a fához, de te ezeknek ne higgy! Az a bicska, amelyiken nincs karc, azt nem használják. Kb. olyan ez, mintha folyton arról beszélnél, hogy "húúúú de jó vagyok az ágyban", aztán amikor ott fekszik előtted a nő, akkor fél perc alatt ellövöd az összes patront. Én végig gondoltam, hogy mire kellhet a bicska nekem: 

• reggelizni - ebbe sok minden belefér, de mivel ez mindig a munkahelyen történik ezért általában állva és kézből... kenyér, szalonna, kolbász, túró, alma... mikor mi! Az egyes elemek kombinációja gyakorlatilag végtelen. 
• ebédelni - lásd az előző pontot
• faragni - ez igazán változatos, de leginkább kisebb fa ékeket, karókat, de csináltam már szerszámnyelet is, mert a szükség nagy úr!
• jelölő cetlit szabni - ez sima viaszos vászon asztalterítő, amiből kb. 5x5 cm-es négyzeteket kell vágni
• sírt bontani - ne hüledezz, régész vagyok, ez a szakmám. A bicska hegye istenien kikapja a bordák közül a földet. És különben is: tessék elolvasni Móra Ferenc - Utazás a föld alatti Magyarországon című hiánypótló munkáját!!!
• Körmöt pucolni - óóóó igen! egész nap telemegy ám dzsuvával és nincs nálam manikűr készlet, mint Gafirone úrnál! (És egyébként meg a Bovarynében is bicskával pucolják a körmüket!)
• Ezeken felül tényleg minden másra. Csináltam már PET-palackból alkalmilag kanalat salátához és "borospoharat" is. Hirtelen ötlettől és a szerencsés véletlentől vezérelve rögtönöztünk halsütést is a munkaidő után úgy, hogy csak nálam volt kés. Szóval sok mindenre használhatók a bicskák. ;)

A fentieknek azonban az a lényege, na ezt csak azért mondom ám, mert tudom, hogy tele van a kis fejed imponderabíliákkal, hogy egy bicska akkor tűnik igazán értékesnek amikor kellene, de nincs! Nekem, aki azért nem tartom magam átlagos felhasználónak, bőven elég egy 9-es szénacél Opinel, vagy egy 53 HRC-s kis arató is (persze azért én is inkább a Kocsisomat hordom, ami nálam "a bicska", de erről majd később). Ne agasd magad tele minden szarral, mondván, hogy "de ha esetleg kell". A hétköznapokban bőven elég egy sima bicska. Ami ezen felül szerszámigényként jelentkezik, arra meg használj célszerszámot! (Az erdő legnagyobb fáját ne egy heringgel akard kivágni!)