Bármilyen hihetetlen, de az ember néha minden ok nélkül teljesen megőrül. Egyesek ilyenkor lövöldözni kezdenek, mások inni, mi pedig késeket vásárolunk. Arról, hogy melyik a betegebb dolog, arról vitatkozhatnánk - de én nem fogok. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Ezt egy nagyon fasza "fantasyban" olvastam... ;) 

Elkapott a gépszíj és egyre kisebb vasakra vágytam. Talán az munkált bennem, ami a kispöcsű emberek mentsvára szokott lenni, hogy a jó technikával kompenzálható a kis méret. Késeket már tudok használni, hát akkor próbálkozzunk, hátha menni fog. És qoud erat demonstrandum, a kísérlet sikeres volt. De előre szaladtam. Vissza a valóságba!

Nagy örömmel használok évek óta egy Mora 2000-et. Jó oké, a kisöreg most már kevesebb munkát kap, mert ahogy az évek teltek úgy szedtem össze egyre több fixpengés "bushcraft" kést, de még mindig állandó szolgálatot lát el, mint mindenes vas. Aztán ahogy az lenni szokott, egy semmitmondó youtube böngészés közben szembe jött a Mora Eldris tesztvideója. (Meg persze előtte - sokkal korábban - Sapapa barátomnál is láttam egy ilyet.) És akkor most egy kis kitérő, egy töredelmes önvallomás erejéig.

Régóta nem jelent meg írás a blogon. Nagy az én bűnöm, mert nemcsak, hogy istentelenül sokat kellett melózni 2020-ban, de egészen egyszerűen olyan szinten tele voltam feszültséggel, ami csak nagyon-nagyon durva hangvételű írást eredményezett volna. Jó, oké, nem szoktam elpirulni egy cifrább kurva istenezéstől, de igyekszem ezeknek a nyomatékosító szókapcsolatoknak az arányát 30% alatt tartani. Na tavaly lett volna vagy 70-80%, hogy baszná meg! Szóval inkább nem írtam. Azaz írtam, csak nem jelentettem meg. Így most 12 poszt van bekészítve, kész szöveggel és itt-ott még kész képanyaggal is. Most majd szépen elkezdem ezeket pótolni. És akkor vissza a Morához!

Én tényleg nem akartam kis vasat. Még egyet minek? Van a Jégmadár, az sem nagy, és bőven elég lényegében mindenre. Most akkor minek még egy kisebb? Ráadásul skandi éllel. Aztán végül is az az érv győzött meg, hogy ha nem tetszik, akkor csak kicsit bukok rajta, aztán eladom valakinek. Így tehát megvettem. Most már fél éve - és ha nem csúszik a poszt, akkor ez valós adat is marad. (Jelentem csúszott: 7 hónapnál járunk. Ha még egy kicsit várok, akkor tényleg megszülöm lassan...)

Hát nézzük!

Első körben - ugye nem akarok nagyot bukni - low budget vásárlás: csak az alapmodell. Nem kell nekem nyakbaakasztós 2x biztosított fűzfánfütyülő lófasz tok, meg szikravetős miakurvaanyja, csak a kés köll. Na, ez az ami bukó. (-1 pontról indulunk a marketingesek miatt.) Itt tavaly még következett volna egy cifra anyázás, most csak egy "ott bassza meg a kurva isten" lesz, ami a cég üzletpolitikját érinti. Értem én, hogy hatalmas divat most a miniatűr nyakkés minden fronton, mert húúúú de nagyon kell a kiránduláshoz, hogy minden lépésnél csapkodja a csöcsünket, de engem a hideg verejték kiver tőlük. Lehajolsz: útban van. Kiveszed a kést: útban van a tokja. Visszatennéd: két kéz kell hozzá. Ne is próbálkozzatok, nem győztök meg róla, hogy nyakkést hordjak. Szóval kellett venni hozzá övbújtatót. Plusz kiadás, fölösleges idegeskedés, stb... És igen, láttam én is, hogy lehet csomagban venni, és akkor lesz nyakbaakasztós, 2x biztosított tok meg szikravető is benne, de hát azért álljon már meg a nászmenet! Szóval ha elküld az asszony betétet venni, akkor nem veszek mindjárt horgászfelszerelést is. - utalva itt a klasszikus zsidó viccre.

(Aki nem ismeri, annak intermezzo 2.:

"Kohn tanítja a fiát eladni. Bejön a vevő:

Vevő: Jó napot, egy zacskó fűmagot kérek!

Kohn: Már adom is, tessék. Akkor 650 a fűmag, plusz a kasza az annyi mint...

Vevő: Állj-állj-állj! Nekem csak fűmag kell!

Kohn: De hát mivel vágja le ha megnő?

Vevő: Ez igaz, legyen akkor a kasza is.

Kohn: Akkor tehát a fűmag, a kasza és a kosár az akkor összesen...

Vevő: Kosá-áá-áár???

Kohn: Hát ha levágja ugye, akkor össze is kell gyűjteni valamibe.

Vevő: Jó, igen, ez logikus, akkor az is kell.

Kohn: Tehát akkor a fűmag, a kasza és a kosár az annyi mint 5 000 kereken.

Vevő el, Kohn mondja a fiának: Na, most már látod hogyan kell eladni. Én elmegyek hátra, iszok egy kávét, addig vidd a boltot.

Kohn megissza a kávét, eszik egy kis pralinét mellé, és amikor visszaér látja, hogy a fia horgászfelszerelést, sátrat, gumicsónakot pakol föl egy másik vevő autójára.

Odafordul a fiához: 

Kohn: Hát te mi az érdes herepírt csinálsz fiam?

A fiú: Hát édesapám, ugye bejött ide a vevő és kért egy csomag tisztasági betétet. Én meg mondtam neki, hogy ha már úgyis el van baszva a hétvégéje, akkor miért nem megy el horgászni?"

Na eddig a vicc, aztán most már vissza a komolysághoz!)

Eltekintve az üzletpolitikától, ez már hozzá a Morától elvárt praktikumot, amiért elsőre is beleszerettem a késeikbe. Egy eléggé kemény műanyag korong, hátulján két szegeccsel rögzítve egy vékony, fekete bőr bújtató, ami gombra is akasztható. (Az elején egy nagyon fancy kis Mora logó, jár a piros pont.) A korong hátulján van két kis vízszintes kiemelkedés, ami a tokon lévő mélyedésekbe ül, atomstabilan rögzítve a gyűrűt; lefelé semmiképpen sem tud kicsúszni, mert a tok pereme szélesebb a gyűrűnél. 

A tok. Szokásos Mora, kemény műanyag, az elején a logóval és a MORAKNIV felirattal. Alján két masszív lyuk. Víz kifolyik, nyakpánt ezen keresztül rögzíthető, jön-megy, teszi a dolgát. Semmi extra. Nem törik, nem koszolódik, könnyű tisztán tartani, maga a megtestesült praktikum. (Örülök, hogy a cég tervezőit a Pengeélen blog olvasói között tudhatom, mert szerintem különben eszükbe nem jutott volna ez így megcsinálni. :) ) A kemény műanyag hamar karcolódni fog, a belső részét a penge a ki-be rakáskor össze fogja vagdalni. Nem újdonság, megszoktuk. 

A nyél kétféle gumi. Puhább és keményebb. A megszokott dolog. Bevált csapaton ne változtass. Kicsit hengeres, kicsit ducika, ül a tenyéreben, ugyanakkor nekem a markáns vájat néha bánt. Galambszar a frissen mosott kocsin, hogy youtube videókban és ismeretségi körben is arról győzködik az embert, hogy nem kicsi a markolata, normál méretű kézbe jól illeszkedik. Jelentem: nem. Nagyon nem. Klasszikus 3 ujjas kés. A markolat vége pont a kisujjam elejénél van. Ez csak azért kellemetlen, mert 3 ujjal a finom munkát is macerásabb elvégezni. Rá kell támasztani a pengére - de erről majd nemsokára. Előtte még a markolat. Lifehack: a tokba illeszkedik a markolat, így már normál fogást biztosít - ez ötletes. Az, hogy ehhez le kell venni az övbújtatót, az viszont erősen mínuszos. Hogy megvilágítsam a problémát: a kicsi markolatot kompenzálandó tényleg jó, hogy a tokkal meg lehet hosszabbítani, de a probléma az, hogy akár nyakban, akár övön hordjuk, ehhez a kompenzációhoz mindenképpen le kell vennünk magunkról. Az övtok esetében elég csak kicsúsztatni, így a bújtató az övön marad, a nyakhordás esetében, főleg ha a duplán biztosított változatunk van, akkor kifejezetten macerás lehet a művelet. Elvileg méretileg akkora az egész pakk, hogy simán lehetne zsebben is hordani. Munkásnadrágban én próbáltam. Annak bő a zsebe. Nem az igazi. Nem, nem erre találták ki. Újabb mínusz pont, hogy a külső, sötétebb gumiborítás a ki-berakástól az él felőli oldalon elkezdett felszakadozni.

És akkor a penge... Mielőtt leírok bármit kivonulok a kis kertembe, nézem a nyíló nárciszokat meg a kőtörőfüvet miközben egy nagy adag Laphroiagot kortyolgatok és közben sűrűn mantrázom magamnak, hogy "ne baszd föl magad, ne baszd föl magad!" 

Na, most már jobb. Szóval... nem hosszú. Paraszthajszálnyival 5 cm fölött van. Ebből vágásra kb. 4,5 fogsz használni (ahogy lényegében élezésre is). Ez azért nem túl sok. A penge formája miatt ennek a vágásnak meg sajátos kéztartás kell, de ezt hamar meg lehet szokni; pontosabban meg is kell, ha használni akarod (rövid fasszal baszni esete ugyebár). A hátán kaparó él. Végig. A vékony pengére külön "öröm" hüvelykujjal ráfogni, hogy tényleg kényelmesen elférjen a kezünkben... De mindezek olyan apróságok, amikkel azért együtt lehet élni. Az azonban, hogy a gyári él olyan, mintha félkész termék lenne... Kihozták az egészet egy nagyon vékony tűélre, ami ha elkopik - és most mondon: kurva hamar el fog - akkor időbe telik majd használható és normális élt rárakni. Jójó, oké, ez sem több, mint 15 perc, de ez pont 15 perccel több is, mint amit erre szánnék. Ez is egy erős mínusz a cégnek. Ha esetleg a marketinges picsák agymenései helyett a felhasználók igényeire figyelnének, akkor ezeket a bosszantó apróságokat mind-mind el lehetne kerülni. 

A végén jöjjön az ítélethirdetés! 

A kés legnagyobb hibája, ha a vásárló a Morára jellemző jól átgondolt, célfeladatra optimalizált kivitelezést várja el tőle, holott ez már egy új korszak, a marketingesek mindehatóságának hirdetője. Ezek a részletek azok, amelyek keserű szájízt hagynak (a whiskeynek ehhez semmi köze :p ) maguk után. 

Volt velem ásatáson. A téli fagyokban sem volt hideg a markolat, kesztyűben is könnyen tudtam fogni a kis markolat ellenére, tehát tényleg használható. Az ősz, a tél és a tavasz nagy részét végigkertészkedte mellettem, ott teljesen megállta a helyét. 

Megéri-e az árát? Ha csak az alapmodellt nézzük, akkor a válaszom egy határozott talán. Ha a mindenféle kiegészítőt is hozzá kell venned, akkor erősen elgondolkodnék rajta. 

Vennék-e még egyszer? Egészen biztosan nem. Megbántam-e a vásárlást? Határozottan nem. Egyszer bőven elég volt.

A maga teljességében.

Ötletes megoldás és szög egyszerűségű dolog. Ez az, amiért szeretem a Morát. 

Az apró karcokat az övbújtató kemény műanyag gyűrűje okozza. Alámegy a por és a leszedésnél/felrakásnál amortizál. Mondjuk ez a kis kopás éppen jól is áll neki.

A hátsó kis vackok akadnak be a tok hátuljába.

Tehát ide. Igen, itt is apró kopásnyomok.

Ezeken folyik ki a víz. Egyszer mostam át. Muris, hogy nem függőlegesen folyik át rajta, hanem hegyesszögben oldalra spriccel. Ha rosszul tartod, akkor utána lehet nadrágot cserélni, mert olyan leszel, mintha behugyoztál volna.

A karcokat a penge okozza.

A kopást meg a tok. Bug vagy feature? 

Kisebb elszíneződések a virágföldtől. A penge nem tükörpolírozott. Ez meg is látszik rajta.

Jó, ez az elmaradhatatlan kép.

Na itt van egyben is.

A kis tűél sorjájának maradványai a hegy alatt. Melós volt eltüntetni.

Szerbusztok!

Eredetileg nem ezt a posztot akartam most megírni, de az a helyzet, hogy hirtelen ötlettől vezérelve átolajoztam egy-két bicskámat és a kezembe akadt ez is. Aztán bevillant, hogy hány évig használtam csak ezt - lényegében mindenre - meg az is, hogy már sokszor meséltem a Simon bicskákról. Szóval ha már a kezemben volt, akkor gyorsan össze is dobtam belőle egy posztot.

Persze mint sok mindennek, ennek a "hirtelen ötletnek" is volt előzménye... Szóval az úgy kezdődött, hogy februárban sikeresen megvédett doktori címem után júniusban végre át is vehettem az oklevelemet. Az átadó meg az ország másik végén volt, így néhány napra haza tudtam utazni szüleimhez. A pakolás közben meg néha kissé elméláztam, hogy tulajdonképpen mennyi ideje is hajtottam már ezt a címet és mennyi minden történt velem azóta. Az ilyen mélázások közben olajozgattam a bicskákat - gondosan tervezve, hogy melyik lesz az, amelyik az út során az oldalamon lesz, melyiket viszem el azért, hogy majd amikor étterembe megyünk, akkor ott azzal egyek (és ez utóbbi megfelel-e Szerbia törvényeinek) , meg perszem hogy melyikek lesznek a tartalékok MINDEN eshetőségre fölkészülvén. :D Na valójában ekkor, egy ilyen merengő, nosztalgikus pillanatban akadt a kezembe a Simon bicska. 

Azt már mondtam, hogy miként vásároltam meg az első igazi tradi bicskámat. Most ugorjuk át azokat a részeket és vágjunk is bele!

Mi értelme van egy régi bicskát bemutatni? - kérdezhetnétek. És kérdezzétek is! Mert szerintem igazából csak ennek van létjogosultsága! Mert ugye az egyébként általam olvashatatlanul dagályosnak tartott Goethe - Faustja óta mindenki tudja, hogy "Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg / az a tökéletes ép változat. Álcsillogás a pillanat szülötte; őrzi a jót az utókor örökre." És valóban. Az új bicskával még nincsenek tapasztalatok. Elvárások, remények, vágyak azok igen, de valós tapasztalatok nincsenek. (Ezek az egy-két hete/hónapja használom dolgok sem tapasztalatok, maximum tapasztalások!) De ennyi év után (hmmm... ebben a konkrét esetben azért kb. 23-ról beszélünk) már látszanak a betegségek és az erősségek is. 

Kezdjük a gyengeségekkel! Annak ellenére, hogy tényleg soha meg nem válnék tőle, el kell ismernem, hogy az acélja egyáltalán nem valami "acélos" - ha szabad ilyen szar szóviccel nyitnom. Olyan, hogy éltartás, az szinte ismeretlen fogalom, cserébe a vágódeszka szélén is borotvára húzom bármikor. Oké, ez erős túlzás, de még a KO-13-hoz képest is kevésbé tartja az élét. De mint sokszor, itt is a készítés célját, okát és a felhasználási területet együtt kell szemlézni. Ez a bicska valamikor az 1990-es évek közepén készülhetett egy vidéki kisvárosban. A műhelyben nem lengedezett, hanem konkrétan vastagon kitöltötte a gulyáskommunizmus utolsó (?) lehellete. Egyszerűen nem volt lehetőség reális áron sokkal jobb anyagot szerezni. És azt se felejtsük el, hogy a készítő akkor is pontosan tudta, hogy a felhasználók hírból sem ismerik a Spyderco Sharpmakert, meg éppen nincsen otthon gyémántos élezőjük sem. Ellenben van klasszikus fenőacéljük vagy kövük. Ehhez is igazodnia kellett! 

Nem hiszem, hogy a sok éves folyamatos használat miatt, de a rugója egyáltalán nem olyan emberes, mint amit megszokhattunk manapság. Kutakodok emlékeimben, de ha megfeszítetek sem tudnám megmondani, hogy húsz évvel ezelőtt milyen erős volt a rugója. A lényeg azonban az, hogy még most is tart (mint a taft, csak ez értelmesebb). No persze a fokával nem kell csapkodni és ha fúr vele az ember, akkor is csak nagyon óvatosan, mert hamar rácsukódik a kézre. Ezeken kívül azonban azt kell, hogy mondjam, hogy azokon a felhasználási területeken amelyekre szánták, azokon még mindig tökéletesen megállja a helyét. És akkor ezzel térjünk is át a pozitívumokra!

Borotvaélesre lehet fenni, tényleg egyetlen pillanat alatt. Amikor ez elkopik, akkor azt az úgynevezett "munkásélt" meg nagyon jól is tartja. Falatozni vele még mindig tökéletesen lehet, sőt komolyabb étel-előkészületeknél sincs vele semmi probléma! (Nem gondolnám, hogy egy réges-régi késesmester másra tervezte volna a bicskáit, mint étkezésre és kisebb munkákra.) 

Bár méretre ez a nagyfejes, a súlya mégis szinte elhanyagolható. Említettem egy korábbi posztban, hogy nem voltak teljesen hülyék az öregek! ("A könnyű markolat nem a puhapöcsű, hanem a praktikus ember késének ismérve.") Itt ezt újra el kellett mondanom. 

Az agancspanelokat két réz és egy acél szögecs tartja a helyén. A réz persze az évek során barnás patinát kapott, az acél meg nem hiszem, hogy rozsdamentes lenne, mert bizony a korrózió már látszik rajta. De mindez felszíni "hiba", ettől a mélyben még tart. Persze az agancsok az évek során már összementek, így a pengevájat mellett kilátszik a réz platina, de ennek minden oldala lekerekített, így nem kellemetlen a fogás. (Most megint mondhatnám, hogy igényes mester ilyen munkát ad ki a kezéből, de minek ismételjem magam ezerszer? Úgyis tudjátok!) 

Tovább nem is nagyon akarnám ragozni, mert amit tudnotok kell, azt ennyiből már bőven lehet tudni: kényelmes fogás, borotva él - ami nagyon gyorsan és könnyen újrafenhető. Kell-e ennél több egy tényleg mindennapi falatozásra szánt bicskára? 

Miután már mindent tudtok, ideje, hogy mindent lássatok is! 

Jól láthatóan nem mai darab.

A panelok itt-ott már összezsugorodtak.

Mindezek ellenére az összkép nem rossz. Igen, a pengén itt világosan látszik az is, hogy bármin meg lehet élezni.

Próbáltam másik szögből is fotózni. Háááát így utólag azt mondom, hogy nem nagyon sikerült. :)

A bal szélen a rézszögcs. Barnás a patinája. Középen pedig az acél... 

...erről kaptok egy közelit is. Jól látszik, hogy az agancs hajszálrepedéseibe miként hatolt be a korrózió és szinte gyanta-szerűen miként töltötte ki azokat. 

Kisebb sérülések (szépségpöttyök! :D ) persze vannak. Eshetett ez már betonra, kőre, fűbe, meg csak az istenek tudják még, hogy hova. De komolyabb baja sohasem lett.

Nem zár középre, miért is zárna? Amibe nem szabad beleérnie, abba nem ér bele. Öreg csocsesz már ez a bicska, leszolgálta az árát, obsitosként csak nem vágja ki úgy a vigyázt, mint az aktív állomány. ;)

Itt látszik talán a legjobban, hogy mennyit is dolgozott nekem ez a kis vas. Az mélysötét, barnás-vöröses elszíneződés a platina mellett az bizony az évek során beléivódott használat nyoma. Valami elképesztően gyönyörű!

És akkor mi is a végső következtetés? Elsősorban egy masszív vállveregetés magamtól magamnak, hogy már huszon x éve is jól tudtam bicskát választani. Másodsorban, hogy ha nem borult volna el az agyam és nem ragadott volna magával a bicskamánia, akkor szinte 100%, hogy még mindig ez lenne a mindennapjaimban használt egyetlen bicska - és ami még fontosabb, hogy még mindig megelégedéssel használnám. 

Furcsa, de az idő nem múlik el ezek fölött a tárgyak fölött. Kicsit olyan érzés kézbe venni és használni még mindig, mint amikor Boromir a filmben megfogja Narsilt és megállapítja, hogy még mindig éles! :D Bár az én kis Simon bicskámat nem kovácsolták újra, így azt sem mondhatom, hogy Andúrilként újjáéledt, de az biztos, hogy az utóbbi két-három hétben visszahozott valamit abból az időből, amikor tényleg nem a "gyűjtői" szenvedély miatt vásároltam bicskát.

Szerbusztok Kedveseim!

A történet ott kezdődött, hogy én nem rajongok a modern folderekért, a nyitószemölcsösökért meg végképp nem. Ennek minden bizonnyal az lehet az oka, hogy kamaszkorom legszebb nyarán eléggé csúnyán megjártam egy Linder egykezessel, aztán egy Gerberrel, szóval úgy "beleverem a faszom az egészbe" életérzésem volt tőlük. 

Idegenek voltak a szemnek, a formájuk mindennek látszott, csak praktikusnak nem, az alumarkolaton csúszkált az izzadt tenyér, az a kurva nyitószemölcs MINDIG, MINDENBEN elakadt - szóval nem jöttek be, na. Aztán volt Szálkai Robitól EDC-bicskám: az zseniális volt, bár a leélezésével és a penge geometriájával sehogy sem tudtam megbékülni (és szégyen ide, szégyen oda, de nekem az elmax sem jött be), szóval annak is mennie kellett. 

És akkor jött - sok-sok évvel később - lagen papa és a legutóbbi helyi késtalira elhozta a Benchmade Bugout 535-ét. Megfogott az a kis jószág, de olyan alattomosan, mint az Alan Parsons Project - La sagrada familia - ja (az egész Gaudi album kurva jó, tessék meghallgatni!): hallgattam, hallgattam, el is ment a fülem mellett meg nem is, aztán 4-6 hónap múlva beütött, mint a Wall Street farkasában a lejárt Methaqualone DiCaprionak. Na így voltam a Bugout-al is. 

Jött szembe az ajánlat a fórumon, és már le is csaptam rá. Tényleg csak annyit gondolkoztam, amíg kiszámoltam, hogy meddig húzom ki súlyosabb egészségkárosodás nélkül száraz kenyéren és vízen. :D 

Szóval a Bugout... Egyes elborult amerikaiak következetesen "büzsó"-nak ejtik, ilyen kifejezetten irritáló franciás orrhangon, de ez senkit ne tévesszen meg: BÁG ÁÚT a helyes. ;) 

A Benchmade honlapjáról a kérdéses modellt 160$ + shippingért bármikor megveheted... Én valamivel olcsóbban jutottam hozzá. (Csaxólok, hogy coming soon 750$-os prémium változat is. Állítólag ezért a pénzért már építenek bele szopóautomatát is...) Az "alap" kék modell 140$. Én megmondom őszintén, hogy egyik sem a low budget kategória nálam, persze átlag usákoknál ez nem így van, de hát más a világ arrafelé...

Szóval az alap kék modell helyett nekem a khaki zöld paneles változat van, sötétített DLC bevonatos CPM-S30V pengével. Ez az első ilyen "prémium" acélom és a RoB alapján ezzel hiba nem is lesz. Borotvaéles a cucc. 

Szögezzük le az elején, hogy ez nem egy tankhámozó, ne is várjatok tőle olyant, mint pl. az Adamastól (kedvenc oroszom készített róla egy zseniális tesztet)! A penge 8.2 cm, ami a mindennapokhoz éppen elég. A markolat hossza 11 cm alatt van (1 cm vastag!), amihez 52.5 g-os (!!!) súly társul. Ha szélestenyerű fejenagy vagy, akkor ez nem a te pályád! Gatyádat nem fogja lehúzni, cserébe azt sem fogod észrevenni, ha kicsúszik a zsebedből; szeles időben koppanni nem fog a betonon, mert elfújja a szél. :D 

A khaki markolat és a bevonatos penge egyértelműen taktikai kinézetet kölcsönöz neki, ami hááááát a megadott paramétereket ismerve eléggé szarkasztikus; ennél már csak az a nagyobb szarkazmus, hogy maga a gyár is szerepelteti a "tactical" feliratot a kés dobozán... :D Taktikai jah... Gucci tactical, ahogy a BladeHQ tesztelői olyan nagyon találóan megfogalmazták. 

Az meg kifejezetten ironikus - én tényleg, komolyan nem értem sokszor a marketingeseket - hogy bugout-nak nevezik el ezt a kis kést. Angolosok előnyben: 'to bug out' az eredeti jelentése szerint elfutni a harcmezőről, megfutamodni. Ez napjaink szlengjében bővült egy olyan jelentéstartománnyal, hogy kilépni a komfortzónából, valami olyasmit csinálni, amit nem szoktunk. (Magyarul a "merj élni" a jó kifejezés talán rá...) Na most az oké, hogy kilépek a komfortzónámból, de azt megtehetem egy szál alsógatyában is a mínusz 10 fokban... Itt talán arra gondolhattak, hogy készítenek egy könnyű, túrázáshoz is használható kést; amit igaz, hogy lehet használni arra is, de méretei, súlya miatt én azért ódzkodnék tőle, hogy ez legyen az egyetlen vas nálam, amikor komforton kívül vagyok. 

Annak ellenére azonban, hogy ez egy ilyen kis pehelykönnyű mütyürke, a neten lehet találni egy-két "hard use" videót. Itt azért az idézőjelet mindenképpen indokolt kirakni. Láttam, amint ilyennel ütőfáznak - volt olyan, hogy a száraz akácgyújtóst szálirányba (jó vicc, hát a fogammal kettéharapom így), de volt olyan is, hogy alkarvastag rönköt szálirányra merőlegesen! Jó, hát szenvedett a kicsike, főleg a pengegeometria miatt, de az axis-lock kiválóan vizsgázott! Nyilván nem ilyenre van kitalálva, de végszükség esetén, ha az életed függ tőle, nos akkor elvileg lehet (utána sem kotyogott a penge, szóval jól össze van ez rakva, na!)

A zsebklipsz egészen rövid, nem a megszokott hosszúságú és eléggé tág határokat szab: a zsebet nem tépi le. Ennek hátránya, hogy véletlenül ki tudjuk rántani a cuccot, de ez nekem pl. farmerban nem sikerült. Ó igen! nagyon-nagyon deep carry a cucc. Bár... mit mondjak? Bírom én az amerikaiakat, csak hát szegények sokszor annyira ostobák! Kitalálták ezt a deep carry hordmódot, hogy "alig észrevehető" legyen a bicskád - kérdem én: ha csak simán zsebrebaszol egy tradit, az van csak igazán elrejtve, nem? Szóval értitek. Nem minden spanyolviasz, amire azt mondják, hogy az. 

Jogos a kérdés: mi végre e lom? Minek köllöttött ez most nekem? :D

Nos... aki nem talál ürügyet egy új kés vásárlására, az életképtelen. Mondhatnám nagyzolóan. :) De egyrészt maga a forma tényleg megfogott már elsőre. Az különösen tetszik, hogy annak ellenére amilyen kis pehelykönnyű és törékenynek látszik, annyira "masszív" is. A design csillagos ötös. A súlya miatt észrevehetetlen. Bár nekem ez nem szokott szempont lenni, de éppen tavaly (2018) nyáron jártam úgy, hogy még a kis Spartan is furán húzta a klottgatya zsebét. Tehát kellett egy ilyen is, és nagy az öröm, hogy megvan. 

A pozitívumok között érdemes most tételesen is fölsorolni, hogy rendkívül könnyű eszköz, borotvaéles, prémium acél. Mert ugye körülbelül ezeket mondtam az előbb. 

Vannak viszont kevésbé előnyös tulajdonságai is, amik engem nem zavarnak, de másokat talán fognak. 

- a munkahelyemen az egyik raktárat elkezdtük költöztetni. Azt a rengeteg szétrohadt kartondobozt, amiben a leleteket tároltuk én vágtam össze. Persze ezek a dobozok porosak voltak, tehát annyira nem lepett meg az eredmény, de azért eléggé ciki, hogy a bevonaton jól látható karcok jelentek meg! A feketén ezek az ezüszszütke csíkok marha jól néznek ki mondjuk a LotR-ben (Gondor fehér fája ugye... Pippin mester kedveli ezt :D ), de így itt... hát.... na... érted... Semmi értelme így a bevonatnak. 

- a "hihetetlen" metszőképesség oltárán föláldozódott az éltartás. A csúcsacélt borotvaélesre lehet fenni pár mozdulattal, de nem fogja sokáig tartani, ne is reménykedj benne. Mivel a leélezés egyenes élszalagos, így nagyon kevés anyag marad az él mögött. Még azt sem mondhatom, hogy jó munkáséle van, mert ez nem igaz. Intenzív használat mellett gyakran elő kell venni az élezőt. 

- a marokolat liner nélküli. Csak a kemény gumimarkolat van, két ujjal könnyedén összenyomható. Ezért sem alkalmas keményebb munkára: amint rászorítasz, azonnal összenyomódik. 

- a nyitás-csukástól egy idő után bejáratódik a penge. Szép lazán fog kicsapódni - lehet örömködni. Aztán meg kicsit bosszankodni, mert ennek a lazaságnak az az átka, hogy a penge oldalirányba bizony-bizony kicsit mozogni, kotyogni fog. Nem sokat, alig tized milimétereket, de kézzel megmozgatva egyértelműen érezhetően. Ez nem az adott kés, hanem a konstrukció hibája. Ha zavar, akkor inkább ne ilyent vegyél. 

- ami a pozitívumoknál szerepelt - nagyon könnyű - az sajnos itt is szerepelni fog. A pehelykönnyű súly miatt tényleg nem fogod észrevenni, amikor kiesik a zsebből. 

Kipróbáltam a konyhában is, mert végül is egy késnek ott is van feladata. A bevonat tapad. Hagyma, hús stb... majdnem mindegy neki. Ezt egy-két használat alatt meg lehet szokni. 

Összességében azonban azt kell mondanom, hogy kirobbanthatatlan a zsebemből. Persze a kezdeti játékosság, hogy tudniillik egész nap nyitogatta az ember, az mára már elmúlt. Az árát megéri, a korlátait ismerni kell. Ha most megkérdezed, hogy vennék-e még egy ilyent, akkor azt mondanám rá, hogy mit kezdjek kettővel? :D De abban biztos vagyok, hogy ez az általam preferált használatra must have kategória. Tényleg hülyén érezném magam, ha nem lenne meg. 

Tetszik a kis pillangós logó! Érdemes megfigyelni, hogy a nyitópöcök mennyire közel van a markolathoz. 

A hegy. Jól látható a hamis fokél enyhe ívben való kivezetése és az is, hogy miliméterre pontosan a hegynél van a vége. Ezáltal hihetetlen szúróképessége van, bár a hegy mögött anyag alig maradt. Valamit valamiért. 

Amint mondtam, a kartondobozok megkarcolták a bevonatot. 

Szerintem mind a két képen elég jól látszik.

Az élére nem lehet panaszom. És itt már nem is a gyári állapotot látod, mert azóta én már meghúztam itthon is. Kellett neki.

Kissé hatásvadász kép a mélyen ülő zsebklipszről. Hát nem valami nagy, de tényleg van olyan, hogy nem a méret a lényeg (ahogy öregszem,egyre inkább rájövök, hogy így van :D )

A panelokat kettő darab távtartó rögzíti a markolat klipsz felőli végén. Ezért is könnyen összenyomható.

Vastagnak nem vastag... ellenben legalább pici :D

Nincs nagy tenyerem. Még egy-két centi játék belefér.

Fogásnem kérdése, de nekem lényegében minden esetben kényelmes volt. 

A tengelycsavar bevonatát (festését?) a zsebben hordás goyrsan koptatja. Az axis-lock pöcke fölött az a kis fekete elszíneződés pedig úgy emlékszem, hogy a boxeremtől keletkezett. Igazából nem is elszíneződés, hanem kicsit lekopott a műanyag.

A zárókép. A markolat textúrája kellemesen tapad a kézbe.

Sziasztok!

A mai bejegyzés apropójául három dolog szolgál: 

1. sokan kérdeztétek, hogy kifejezetten "túrázás" témájában miért nem születik poszt
2. az ősz közeledtével nekem is több időm lesz a lelőhelyeinket járni
3. szeretném bemutatni mindennapos kis tarisznyámat és ennek kapcsán mondhatni, hogy "mindennapos" kódorgásaim helyszínét is

Vágjunk is bele! 

Alapelvem, hogy adott feladatra célirányosan az ahhoz szükséges szerszámot használjuk. Ezt az elvet igyekszem az élet minden területére átültetni. Nekem nincs EDC pakkom, de van néhány dolog, ami mindig velem van, ha beteszem magam mögött a hacienda nagykapuját. Alap, hogy bicska nélkül sehova. :) Lakáskulcs, zsepi, óra és nagyjából ennyi. Persze ez munkanapokon kiegészül még egy kulacsnyi vízzel, telefonokkal, (töltőkkel, a naptárammal - ha irodai munka van) és egy pendrive-val. De most nem is egy sima hétköznapról lenne szó, hanem kifejezetten az egynapos túrákról, kirándulásokról. Tudod ezek azok, amikor reggel 7-kor bepakolod a családot az Ignisbe, levezetsz 50-100 km-t, fölmész egy várromhoz/kilátóhoz és vissza a kocsihoz. Nem bushcraftról van szó, nem túlélési gyakorlatról, tényleg csak 1 nap a "komfortzónán" kívül. Báááár... azt azért hozzá kell tennem, hogy egyre több helyen látom, hogy a kiránduló felszerelés lassan-lassan már egy mobil otthonnak felel meg - véletlenül sem elhagyni a komfortzónát! Igaz persze az is, hogy miért is kellene "nomadizálni", miért ne érezhetnénk kényelmesen magunkat? Én azonban sokkal inkább szeretem az egyszerűséget és élvezni a természetet, és tényleg, komolyan kiszakadni a mindennapi megszokottból.

A "felszerelés" összeállítását eddig erősen limitálta a "kirándulótáska" mérete és szerkezete. Eddig egy kis 10 l-es Quechuaval jártam, aminek egyetlen - ámde nagy - hátránya volt, hogy lényegében csak ömlesztve lehetett beletenni a cuccot, ami egy idő után - bármilyen akkurátusan is pakol az ember - összerázódik, nyom, kényelmetlen lesz a súlyelosztása. (Persze mondhatod, hogy 10 l-es zsáknál ez mit számít, de hosszabb távon ez is erősen rontja a komfortérzetet.)

Ennek kiküszöbölésére szereztem be Tankitól egy Kódorgó tarisznyát, szóval ez a kis írás egyfajta bemutatója is ennek a terméknek.

Amikor ilyen egynapos kiruccanásokra megyek, akkor azt mindig célirányosan teszem. Ha és amennyiben a nyugati határszélen, kis hazánk északnyugati csücskében kódorgok, akkor minden esetben olyan helyeket keresek föl, ahol régészeti lelőhely is található. Összekötöm a kellemest a hasznossal, a szabadidőt a munkával. Amikor az ország más részeit látogatom, akkor viszont minden esetben a helyi értékek fölkutatása a cél, egy kis játékkal, geocachinggel egybekötve. A kitűzött célok érdekében szokott kissé változni a felszerelés is.

Állandó készlet, amikor a saját vidékemet járom:

• egy kis svájci bicska - ez 99%-ban egy Spartan
• Angelero Jégmadara (azaz hát már az én Jégmadaram :D csak Imi készítette)
• egy csomag pzs
• egy kicsi jegyzetfüzet és ceruza
• Garmin kézi GPS
• kulacs, kb. 1 literes, ebbe csapivíz
• mérőszalag
• két szendvics
• okostelefon(ok)
• kézfertőtlenítő
• a munkaszerződésem és a munkaköri leírásom (ha esetleg az erdész/mezőőr elkezd zargatni, hogy mit csinálok, akkor meg tudjam neki mutatni, hogy "hivatalból" járok el)
• kullancsriasztó (ez mondjuk főleg nyáron)
• tájoló

És ennyi. Ezek után szerintem érdemes kifejteni, hogy mit miért pakol be az ember. 

• a kicsi svájci: ennek legfontosabb szerepe, hogy "legyen" :D hülyén hangzik talán, de a limitált eszközkészlete a legtöbb kalkulálhatatlan problémát meg tudja oldani. Meg hát elő szokott fordulni - ha nem is túl gyakran, hogy egy-egy ilyen túra végén jól esik egy üveg sör és ilyenkor fölemelő érzés használni a sörnyitóját. (Igen én is tudom, hogy az ősi magyar mondás szerint, ami nem pina, az sörnyitó, de hát akkor is, na! :D )
• Jégmadár: egy korábbi bejegyzésben mondtam már, hogy az érdekesebb leletek helyét kicsi kis karókkal meg szoktam jelölni, hogy amikor már tényleg hivatalból megyek később vissza, akkor tudjam, hogy mi merre volt (erre éppen jó lenne a GPS is, de azt tudni kell, hogy ami modell nekem van, az "csak" ± 3-5 m-es pontosságot tud!). Ezekhez a "faragásokhoz" jól jön egy praktikus kis fix.
• Pzs-t szerintem nem kell részletezni...
• jegyzetfüzet-ceruza: amikor találok valamit, akkor ebbe kerülnek a feljegyzések, esetleg egy-egy skicc és meg szoktam még tenni azt is, hogy ebbe írom föl, ha valami olyan érdekességet látok/hallok a környékről, amiért érdemes lesz később visszamenni, mert az éppen akkor és ott nem fér be az időmbe
• GPS: a leletek helyét, az illegális kincskeresősök általi bolygatásokat, esetleg a pusztuló lelőhelyek adatait ebbe veszem föl
• kulacs megint csak nem szorul magyarázatra, ahogy a szendvicsek sem
• mérőszalag: az előkerülő leleteket szépen le tudom mérni vele, ahogy az előbb említett bolygatások méreteit is.
• okostelefon: én a fotókat is ezzel készítem, plusz ugye BÁRMI van, akkor ezen el tudnak érni, vagy én tudok elérni másokat (főleg rendőrséget, erdészeket, mezőőröket, ha illegális kincskeresőre akadok)
• kézfertőtlenítő: nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem idegesít, ha "koszos" a pracli 
• a munkaszerződés jelenlétét már megmagyaráztam
• kullancsriasztó, megint nem kell magyarázni
• tájoló: a GPS iránytűjét sokszor nem lehet megfelelően használni - nem tudom miért - ezért mindig pontosan tájolok

Nézzük meg, hogy mennyiben módosul ez a csomag, ha elhagyom a környezetet és teljesen civilként járok:

• kiegészül a cucc egy mindig az adott helyen használható turista térképpel
• egy klasszikus babos kendővel (Rice-Rice-Beatrice!) 
• rágógumi
• 4 db fejfájáscsillapító
• sebtapasz/leukoplaszt+gézlap
• teleszkópos bot - amit selfizésre IS lehet használni, bár mindannyian pontosan tudjuk, hogy elsősorban nem arra szokták... ;)

A kibővített felszerelés célja:

• a turista térkép: azért szeretem, mert főleg ismeretlen vidéken nagyon hasznos információkkal tud szolgálni, amik a GPS-ben nincsenek benne. Nem elsősorban a helymeghatározás eszköze, hanem a helyi információk tárháza. (és aminek majd utána kell nézni, az megy a jegyzetfüzetbe)
• a kendőt elsősorban arra használom, hogy az izzadtságot letöröljem magamról. Főleg akkor nagyon hasznos, amikor a tarkódon folyik már a víz és a rátapadt por, kosz miatt viszket és csíp, mint az állat
• rágó: van egy ilyen szenvedélyem, hogy hosszabb menetelések alatt a rágás monotonitása segít ütemet adni a sétának
• gyógyszer: frontérzékeny vagyok, bármikor jöhet egy migrén-szerű fejfájás, amit másként nem tudok legyőzni
• sebtapasz: feltört bokára, horzsolásokra stb...

A civilként való séta igazi értelme nálam a geocaching. Állati jó dolog nyomozgatni! :) A GPS-be lementett koordináták nem csak arra jók, hogy az adott pontot megtaláld, hanem arra is, hogy összevesd a turistatérképpel és a környékbeli látnivalókat, információkat is magadévá tehesd.

És akkor arról, hogy mit segít ebben a kódorgó tarisznya.

Ahogy szerintem nagyon sokan mások is, én is youtube videókból értesültem arról, hogy Tanki "profilt" váltott és elkezd kelmékkel foglalkozni. Vártam, hadd forrja ki magát a dolog és amikor már letisztul, hogy pontosan mit, miért és hogyan, akkor majd elgondolkodok egy rendelésen. Az utolsó, végső, nagy lökést Sapapa kolléga vásárlása hozta meg - innen már tényleg csak néhány hónap volt, hogy kézhez kaphassam a cuccot.

Mint mondtam, a kis hátizsákom tényleg eléggé kényelmetlen tudott lenni (kis adalék: utolsó csepp a pohárban, amikor letekertem a sebesfoki csárdába egy halászlére és harcsapörköltre, és visszafelé Kiskőszeget (Hr. Batina - Volim te! <3 ) elhagyva a 212-es emberpróbáló emelkedőjén olyan szinten nyomta a hátamat, hogy le kellett szállnom átrendezni a cuccot - mondtam magamban, hát a faszom beleverem, itt változás lesz! (Megj.: az az emelkedő olyan kurva meredek és hosszú, hogy esküszöm, hogy helikopterrel is izzadtságos fölmenni rá! :) ) Ez a mintegy 750 m-es szakasz nagyon kemény - még edzett bicikliseknek is, nemhogy nekem. Azért ha van időd/tüdőd, akkor érdemes egy-egy oldalpillantást vetni a melletted elhaladó (nagyon lassan elhaladó :D ) tájra, mert tényleg varázslatos.

Na, de a lényeg. A kis kódorgó sok-sok zsebbel rendelkezik, lehet bele pakolni! Maga a táska vászonból, kanavászból készült. Szemre is kemény és tartós anyagnak látszik. A cuccról Gerbal éltárs készített igényes kis bemutató videót, érdemes megnézni (meg ha már ott jártok, akkor az általa készített késekre is vetni egy pillantást ;) ) A tarisznyám műszálas szíjjal készült, ami jó hosszú, így nagyobb körmérettel rendelkezők is bátran fölvehetik, nem fognak úgy kinézni, mint a kötözött sonka. 

Ami már az első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy ezt a terméket nem kontár készítette! És itt nemcsak a kivitelezést értem, mert az, hogy a varrások mérnöki pontossággal lettek kialakítva, az csak egy dolog - ami szerintem, mármint a pontosság, alapvetően elvárható lenne minden terméktől. De az egészből süt még ezen kívül az átgondolt koncepció, a készítő/tervező tudása, tapasztalata, hogy milyen forma, űrtartalom kell egy egynapos kis kódorgáshoz illő szütyőnek. 

Érdekes volt számomra, hogy a Gerbal-videótól függetlenül én is nagyjából azokat a "hiányosságokat" jegyeztem föl magamnak, amiket ő. 

A tarisznya alsó részén a két hátsó sarok viaszos megerősítést kapott - mivel itt érintkezik a leggyakrabban az emberi testtel, így itt a legnagyobb a kopás valószínűsége. (Átgondolt koncepció vs. kontármunka 1:0) Az előoldalon kettő, hagyományos csattal lehet lezárni. Ezek kialakítása olyan, hogy ha a bőr szíjat csak átfűzöd a bújtatón, a következő nyitáskor akkor is beakad a fülbe, mivel a fül rögzítésére kialakított bőr alap nem lett túl mélyen bevágva - ez szinte minden esetben hiányosság más termékeknél. (Átgondolt koncepció vs. kontármunka 2:0) 

A tarisznya zárófedelében, a belső oldalon, a fedlap teljes terjedelmében zipzáros zseb kapott helyet. Ide szoktam mindenféle papírokat, papírpénzt beszórni: nem gyűrődnek, és tökéletesen el vannak zárva a táska többi részétől, esélytelen véletlenül kirántani. (Átgondolt koncepció vs. kontármunka  3:0) A nagy belső középső rekesz a pakolós rész. Ide megy nekem a kulacs és a kaja. (De csak halkan megjegyzem, hogy éppen tegnap a kulacs mellé még gondolkodás nélkül befért 3 kisüveges kézműves sör is és a negyediknek is lett volna hely :D ) Az első részen két patenttal záródó nagy zseb nálam a pénztárca (aprópénzzel) helye, illetve ide kerülnek a telefonok is. A tarisznya belsejében, a két rövidebb oldalon egymásba varrva két-két mély, a tarisznya teljes mélységén átérő oldalzseb van. Egyik oldalra kerül a Jégmadár (tokkal együtt pontosan illeszkedik) és a kézfertőtlenítő, a másikra a zsepi és a tájoló. 

A hátsó oldalon három kisebb zseb van. Ide megy a ceruza és a kis svájci meg a kendő, illetve a két telefontöltő. A táska aljába szoktam berakni a GPS-t is.

Az jól látható, hogy eléggé sok minden apró "kacat" belefér, de akkor nézzük, hogy mik azok a "hiányosságok", amiket én magam tapasztaltam, a SAJÁT, EGYEDI, felhasználói igényeim alapján. (Ezek a termék tökéletességéből semmit nem vonnak le, pusztán azt mutatják, hogy mindannyian mások vagyunk és egyedi igényeink szerint alakítjuk ki a "felszerelésünket".)

• Még Sapapa éltárs hívta föl a figyelmet rá - és azóta én is tökéletesen egyetértek vele - hogy a tarisznya hátsó külső felületére lehetne egy nyitott, tehát nem zárható nagy, a tarisznya teljes hátsó felületét elfoglaló zsebet tenni, amibe egy beleillő kis polifoam-ot lehetne majd belerakni. Ez főleg az őszi/téli időben lehet alkalmas arra, hogy magunkkal vigyünk egy kis ülőalkalmatosságot. Így nem kellene a nedves fűre, nyirkos fatörzsre ülni, de adott esetben térdelni is kényelmesebb egy ilyenen. 
• Gerbal a videójában említette, hogy a műszálas vállpánt széle eléggé keményre/élesre sikeredett és nyáron, egy szál pólóban vágni tudja az ember nyakát. Nos... igen, valóban így van. Egy várhelyi caplatás után ezt magam is tapasztaltam. Megoldás: vagy bőrpántosat kell kérni (bár szerintem e tekintetben az sem lesz jobb), vagy a kocsiból a biztonsági övpárnát kell rátenni. Ez mondjuk úgy 1-2.000, max 3.500 forint párban, tehát éppen nem fogja az embert a földhöz vágni, pláne ha amúgy is van a kocsiban. Csak tépőzárat le, tarisznyára föl, majd a túra végén vissza a kocsiba, ennyi a titok. 
• Ahogy a videóban is elhangzott, a belső felület hátsó részére lehetne tenni egy-két D-gyűrűt, hogy pl. a lakáskulcsot oda lehessen karabínerrel rögzíteni. Ezt én kiváltottam azzal - ahogy a képeken is láthatjátok - hogy a zipzárra akasztottam egy karabínert, így nincs vele gond. 
• Elgondolkodtam azon is, hogy a bőr szíjak végére érdemes lenne egy kis fém lapkát (régészeti szakszóval: veretet) tenni, így a szíjak végei nem pöndörödnének föl egy idő után. Egyébként, ahogy szinte minden natúr bőr felületet, úgy ennél is, a "szőrös" részt átkentem lanolinnal, ami segít megőrizni a bőr eredeti állapotát (nem nedvesedik, nem szárad, nem repedezik).

Ezt a néhány apróságot leszámítva azt kell mondanom, hogy ez a tarisznya a predesztinált feladatra egyszerűen TÖKÉLETES. 

Zárszóként pár mondat a dizájnról:

• ez az olajzöld, már-már a régi szimatszatyrokat idéző szín szerintem minden kisfiú álma volt egykor. Nagy pirospont.
• a vászon anyag tartóssága szerintem mindenki előtt ismert. Jó értelemben vett igénytelensége és elhanyagolható súlya megint csak pirospöttyöt ér.
• a rögzítésre választott barna bőr és az olajzöld együttes hatása szintén kiváló
• Tanki logoja engem erőteljesen emlékeztet a nganaszán sámándobokra - ez lehet, hogy csak az én asszociációm, de mivel nagy rajongója vagyok obi-ugor nyelvrokonainknak, ezért ezt is beleveszem a pozitívumok közé.
• külön ki kell emelnem így a végére a tarisznya oldalára varrt kis piros-fehér-zöld trikolórt. Talán-talán ebben mutatkozik meg igazán, hogy milyen érzék van emögött a tarisznya mögött. A trikolór elhelyezése tökéletesen megfelel az aurea sectio arányainak! Nem véletlenül kellemes a szemnek az lehelyezése! Itt le a kalappal!

És akkor egy kis kalandozásra hívlak most a Sopron környéki hegyekbe. 

Nemsokára nyomdába kerül a Monografikus tanulmányok a Soproni-hegység természeti és kulturális értékeiről c. kötet. Ebben magam is prezentálok egy kisebb cikkecskét, aminek készítése közben döbbentem rá, hogy sokan, akik úti céljuknak választják a területet, mennyire nincsenek képben annak történelmével. Nos, kis hiánypótlásként álljon itt tehát ez az írás. Sok-sok képpel természetesen! :) Az utóbbi három hónapban gyakorlatilag nem volt olyan hétvége, hogy legalább egy napot ne a Várhelyen töltöttem volna. Vagy érdeklődő csoportot vezettem végig az új régészeti tanösvényen (tudtátok, hogy ott már ilyen is van?) vagy csak úgy fölsétáltam, mert hát mégis csak ebből írtam a doktori disszertációmat...

Mai sorozat-indító rovatunkban tehát a Várhelyre kalandozunk. 

Sopron - Várhely a régészeti irodalomban Sopron - Burgstall alakban tűnik föl a leggyakrabban (a kezdeti Purgstall alak használatát viszonylag gyorsan fölváltotta), ma Várhely néven ismert. A Récényi úti pihenőtől gyalogosan indulunk északra a Bella emlékmű irányába. Az erdőgazdaság által gyakran használt széles út egy jó darabon aszfaltos, de kalandozásunk akkor válik igazán "izgalmassá", amikor az aszfalt elfogy. 

Ha jó akartok magatoknak akkor már az odafelé tartó úton is eltekintgettek jobbra-balra, mert bizony az út két oldalát halomsírok szegélyezik. Ha nem csak a táj szépsége miatt járod az erdőt, hanem a környezet "időmélysége", "ősisége" is érdekel, akkor most kell figyelned. ;)

A Várhely első építői - így a halomsírok első "lakói" is - a régészeti szakirodalom szerinti ún. Urnamezős kultúra népe(i) volt(ak). Nehéz ezt laikusnak elmagyarázni, hogy mit is jelent ez, de most teszek rá egy bátortalan kísérletet....

A régész az esetek 99%-ban csak tárgyakkal találkozik munkája során; ezek szinte kivétel nélkül erősen töredékes tárgyak. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy kerámiatöredékekről van leginkább szó, egykori edények darabjairól. A bronz már sokkal-sokkal ritkább, aminél az ezüst és az arany meg még ritkább. Ha százalékos lebontásban kellene mondanom, akkor talán a 80% kerámia, 15% bronz, 4% ezüst és 1% arany lenne a találati arány [persze a vas megjelenése előtti időkről beszélünk]. (De ez erősen teoretikus, mindazonáltal az arányokat talán-talán jobban érzékelteti.) 

Ezekből a tárgyakból és előkerülési körülményeikből próbáljuk meg rekonstruálni a múltat. A kerámiatöredékek viszont - ez egy érdekes biológiai megfigyelés - éppen olyanok, mint a bárányok: hallgatnak. Nem tudjuk, hogy egy-egy töredék készítői magukat milyen népeknek hívták. Azt látjuk csak, hogy egy adott földrajzi régióban ugyanazok az edénytípusok terjedtek el és ezek alapján alkotjuk meg a régészeti kultúra fogalmát. Ez csak nagyon nehezen feletethető meg egy-egy később ismertté vált népnek. (Ebből következően egyáltalán nem biztos, hogy két, régészetileg különválasztott kultúra a "valóságban" is két külön népet jelöl!)

Ha az autóval a tanösvény elejéig eljöttök, akkor ott egy pici kis "parkolóban" talán le tudjátok tenni a verdát, de ez távolról sem biztos. Nagyon népszerű a hely. Sokkal "természetbarátabb" megoldás a Lővér krt. mellett, a Károly-magaslat lábánál hagyni a kocsit és sétálni. Igaz, ebben az esetben kb. 1 órát caplattok majd fölfelé az egyébként nem igazán kemény terepen (végig aszfaltos út), majd még egy kb. 40 perc a Várhely kilátója - de azért ez szerintem abszolválható távolság. Mi 9.10-kor indultunk a parkolóból és 9.50-re már a kilátónál voltunk. Nem gyors tempóban, sokat fényképezve és még egy túrabotot is szedtem magamnak, szóval tényleg kényelmes távolság, na! 

Itt, a kis "parkolóból" indul a régészeti tanösvény, amit egy nemzetközi régészeti projekt keretében "alakítottak ki". Valójában a már meglévő út mellé helyeztek el tájékoztató táblákat, amiken olyan régészeti információk szerepelnek, amiket eddig nem kapott meg a hegyre kilátogató turista. 

Ha elindultok a kilátó felé (nyílegyenesen északnak), akkor az út két oldalán jól kivehető halomsírokat látni. Ez az út egyébként 90%-ban éppen azon az őskori nyomvonalon halad, amin már 2900 éve is jártak eleink. Nem tudom, hogy mások miként vannak vele, de engem igenis megérint, hogy az a nyomvonal, amin éppen járok az közel 3000 éve használatban van... A Várhely mai képe persze korántsem hasonlít arra, ami a vaskorban fogadta az erre látogatót. Ééééés akkor itt most teszünk egy jó nagy kanyart, vissza a régmúltba!

A vaskor beköszöntével az emberi társadalom alapjaiban átalakult. Amikor a Várhelyen sétáltok, akkor ezt fontos tudni - és sajnos ez a tájékoztató táblákból nem fog kiderülni. De hát mi másért doktoráltam volna éppen a Várhely kora vaskorából, ha nem azért, hogy itt egy kicsit több információt oszthassak meg veletek?! 

Szóval a vaskor kezdete a Dunántúlon i.e. 800 körülre tehető, tehát 2800 éve. Nem csak az a jelentősége az új korszaknak, hogy a vasat elkezdik nagy tömegben használni - ebből készítenek mindenféle eszközt - hanem az, hogy ezzel párhuzamosan radikálisan átalakul az emberek gondolkodásmódja, a hitvilág is. Bizony ezt nem nagyon tudja a nagyérdemű közönség, de ebben az időszakban alakulnak ki azok a mítoszok, amik aztán napjainkig élnek, sok már babonává, hiedelemmé devalválódva. 

A Várhely egy természetes É-D tengelyű, évezredek óta használt kereskedelmi út mentén helyezkedik el. Ezt 20. századi elnevezéssel Borostyán-útnak hívjuk. (És NEM, NEM Borostyánkő-útnak! Utóbbi vastagon germanizmus, a német Bernstein szolgai átvétele és fordítása, de azt illik tudni, hogy a borostyán maga is egy kőzet! - Már persze ha nem a hedera helixről beszélünk, de az út maga biztos, hogy nem a növényből készült, tehát Borostyán-út. Szokjátok meg a helyes használatot.) Ezen az útvonalon a történelem folyamán mindig is jöttek kereskedők, népek/néptöredékek, technikai/technológiai hatások, újítások északra, ahogy mentek le innen délre is ugyanilyenek. 

A Várhelyen a vaskori elődeink halomsírjait és az általuk használt földvárat is megnézhetjük. Abban az időben persze az erdő sokkal ritkásabb lehetett, mint manapság. A halmok között kanyargó úton érkezőnek világosan jelezte a halmok száma és mérete, hogy itt nagyon gazdag közösség lakhelye felé halad. Nemcsak azért volt tehát ritkásabb az erdő, hogy a halmokat látni lehessen, hanem azért is, mert a földvár sáncának építéséhez ma már szinte fölfoghatatlan mennyiségű fát kellett kitermelni. De fa kellett a lakóházak építéséhez, a fűtéshez, a bútorokhoz, szerszámokhoz, kellett a kovácsnak a tűzhöz és bizony kellett a hamvasztáshoz is. Mert ha még nem mondtam volna, akkor a halmokban nyugvókat minden esetben elhamvasztották. 

Aki tehát abban az időben járt erre, az világosan látta, hogy ahol ilyen sok (159 eddig ismert) halmot emelnek, az a közösség nagyon-nagyon gazdag. Reprezentációs célja is volt tehát annak, hogy az erődbe vezető egyetlen út a necropolison keresztül vezetett. A halomsírokból előkerült régészeti leletek, különösen az alakos urnák európai hírűvé tették a lelőhelyet. Ezek a Soproni Múzeum állandó régészeti kiállításán megtekinthetők. 

Szóval haladtok az úton és kb. 30 perces sétával eléritek a Bella-emlékművet. Bella Lajos soproni középiskolai tanár volt, az ő nevéhez fűződik a Várhely halomsírjainak és az erődnek a feltárása, legalábbis a feltárások megkezdése. Javaslom, hogy az emlékműnél pihenjetek egyet, élvezzétek a tájat. A pihenőnél a "vaskori" kis ház mögött van egy klasszikus pottyantós budi, ha esetleg nem akarnátok a bokorba menni. 

Ha az emlékmű a bal kezetekre esik, akkor a vele szemben, nektek jobbra nyíló kis úton 70-80 m-re találjátok a 131. számú halomsírt (és a 4. számú tájékoztató táblát). Ezt az 1970-es évek végén bemutathatóvá tették, így bepillanthattok egy halomsír belsejébe. Kicsit olyan, mint Százhalombattán a régészeti parkban, de itt tényleg csak pillantás van, besétálni a belsejében nem lehet. Ha megvagytok, akkor irány föl az erődbe. 

Az erdőgazdaság által "osztályozónak" nevezett nagy terület után már a Várhely sáncai következnek. A késő bronzkorban elkezdett erődítést a kora vaskorban is folytatták, majd aztán a kelták fejezték be. A mai út pontosan a 2800 évvel ezelőtt létesített kapun visz keresztül - azért ez sem kis dolog! 

Na most, ha elindultok fölfelé, akkor tapasztalni fogjátok, hogy bizony ez a szakasz elég rövid távon, elég nagyot emelkedik. Nos ez azért van mert az egykori fősáncon haladtok éppen át. Képzeljétek magatokat egy 2800 évvel ezelőtti ostromló csapat helyébe. (Bár semmi bizonyítékunk, hogy abban az időben volt ostrom a területen.) Megrakodva a fegyverekkel, az ellenség nyílzápornak ellenében rohamoztok egy ilyen földsáncot! A sánc egyébkén több szempontból is érdekes. Magyarországon egyedül itt lehetett megfigyelni, hogy föld+fa+kő konstrukciót építettek volna egybe. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 20-30 cm átmérőjű gerendákból kazettákat ácsolnak, amiknek a közét kövekkel töltik ki - ez egyfajta "rugalmas" alapozást képez - majd erre halmozzák a földsáncot, ami elé azért biztos, ami biztos, egy jó mély árkot is ásnak. A sánc másik érdekessége, hogy az 1970-es évek ásatásain itt találták meg feltehetőleg egy építési áldozat nyomát. Egy, a 40-50-es éveiben járó, több gyermeket szült nő maradványait darabolták szét és földelték el a sánc különböző pontjain. Igen, a Kőmíves Kelemen ballada alapmotívuma ez, nagyon jól látod! (Emlékezz csak rá, hogy mit mondtam arról, hogy ebben az időszakban alakulnak ki azok a mítoszok, amik aztán mára a folklór részei lettek!) 

Ha beértek az erődbe, akkor kissé hátrébb van a jelenlegi utolsó tájékoztató tábla, ahol az erőd belső életéről olvashattok. (Azért mondom, hogy a jelenlegi, mert a Downhill pálya bejárata mellé készül majd még egy, de egyelőre a nyomda nem szállította le a képet.)

A kilátóba sétáljatok föl mindenképpen. Egyrészt tiszta időben csodálatos panoráma nyílik Sopronra és a Fertő-tóra, másrészt jól fogjátok látni. hogy Ausztria tényleg egy karnyújtásnyira van. Nyugat felé az első templomtorony már a sógoroké. 

Na de talán eleget is beszéltem már erről, jöjjenek a képek! (Már most szólok, hogy nem lesz kevés!)

Ez a kiskőszegi emelkedő, ahonnan a Kódorgó tarisznya beszerzése elindult.

Autót a piros karikáknál lerakni, aztán séta! (Ha lusták vagytok, akkor ahol a sárga vonal közel derékszögben törik, ott is lerakhatjátok.)

Itt van a kis pihenő a lusta autósoknak - igen, most én is az voltam! :D 

És az első táblával indul is a tanösvény.

A sorompó alapvetően zárva van. Bátrak és gecik persze átmennek rajta kocsival egészen az emlékműig, de hát ti egyrészt ugye nem vagytok gecik, másrészt azt tudni kell, hogy az erdőgazdaság egyáltalán nem elnéző, ha odabent autót lát! Komoly bírság van kilátásban ilyenkor (és ne gondoljátok, hogy nem járnak arra gyakran: amint mondtam, itt van az osztályozójuk, ahol a kitermelt fákat pakolják; még nekem is külön engedélyt kell kérnem, ha munkaügyben a hivatali autóval följövök.)

Az őszi erdő színeihez semmi sem fogható.

Amint mondtam, halomsírok között kanyarog az út. 

Három halom a 3. tábla mögött.

A halmok között a mai napig vannak a laikus szemnek impozáns méretűek.

Amikor a "Kelta ünnep" feliratot meglátjátok, akkor már lényegében az emlékműnél vagytok. A helyi erdőgazdaság, a Soproni Múzeum illetve hagyományőrzők minden évben a nyári napfordulóhoz időzítve hétvégén kelta ünnepséget tartanak,  harcászati bemutatókkal, koncertekkel, régészeti szakmai vezetéssel és még sok mással. Mivel az ünnep általában a VOLT fesztivál körüli időpontban van, a kettőt akár össze is lehet kapcsolni.

Az emlékmű mögötti kis pihenő és az emlékmű maga. 

Az emlékművel szemben lévő út.

Ez az út lényegében a Ciklámen-tanösvény egyik szakasza - ha jót akarsz magadnak, akkor a Régészeti-tanösvényen jössz föl, a Ciklámenen meg mész lefelé. Bár így időben és kilométerben is hosszabb a túra, de egy nap alatt kényelmesen teljesíthető. A terep egyáltalán nem nehéz. (Kisgyerekkel azonban nem ajánlom. Bár ezt is gyereke és szülője válogatja.)

A 131. halom kívülről...

... és belülről. Sajnos jobb képet nem nagyon lehet készíteni. Mert a sok gyökér geci korábban kaviccsal szétdobálta a rekonstruált edényeket, így kénytelen voltunk ráccsal védeni.

A halom előtti 4. tábla.

Itt forduljatok meg és irány vissza az emlékműhöz.

Azért nyáron itt sokszor az istenek fénye ragyogta be az erdőt! <3

Az említett Ciklámen-tanösvény

A tábla mögött az egyik utolsó látható halomsír. Sajnos az útépítés kissé megcsonkolta.

Az előbbi halomsír után irány az osztályozó. A háttérben már - igaz alig-alig kivehetően - de már ott a kilátó.

Az osztályozó és az 5. tábla. A háttérben már a kelták által épített elősánc és árok vonala.

Ahhoz a kis háromszöghöz fogunk eljutni ott a fák tetején ;)

Átsétálunk a meredek fősáncon.

És elérünk a 6. tábláig.

Ha itt balra fordultok, akkor egyből a kilátóhoz értek, de ti még előbb jobbra mentek el és megnézitek a 7. táblát! :D 

Ezt itt. 

Aztán az istenek szeme elől a fák alatt elbújva baktattok vissza, hogy elérjétek 2 perc sétával a kilátót.

Ezt itt, amit nem tudom miért így rak be a program... :(

A kilátó mögött lesz a 8. tábla a Downhill pálya bejáratánál. Keressétek majd, mert nem tudom mikor kerül ki végül is.

Kilátás a sógorok felé, eléggé szar időben.

Sopron panorámája és higgyétek el, hogy a háttérben ott a Fertő-tó! :D

A Károly-magaslat felé nézve. Bár alig-alig látszik, de a szemközti sorból kiemelkedő nagyon apró háromszög-szerű kiemelkedés az alig néhány kilométerre lévő Károly-kilátó.

Visszamentünk a kocsihoz, hogy a tarisznyáról is lehessen képeket csinálni. Szóval így néz ki kívülről. A Millennium Falcon-t és a címert már én tettem rá. ;)

A hátsó sarkok megerősítése.

A nagy zipzáros zseb a fedlapon és a kulcscsomóm.

Kipakolva a cucc (a tájoló meg persze benne maradt...). Szóval, amiket fentebb leírtam, azok javarészt itt vannak.

A trikolór

Üresen

És bepakolva. Az azért szerintem nagyon jól látszik, hogy még vastagon befért volna a szendvics is és még egy doboz sört is tényleg bele lehetett volna erőszakolni... :D 

Na ezek után hazaindultunk, de az már kevésbé érdekes. 

Szóval a kis tatyó egészen zseniális, arra, amire egyetlen kint töltött napra szükség van, arra tökéletes. Én csak javasolni tudom mindenkinek, hogy szerezzen be egyet.

Tankit eléritek a weblapján és a közösségi felületen is.

Szevasztok!

Szerbusztok Kedveseim!

Csak alig éppen vagytok túl a húsvéti ünnepkörön, szóval talán még emlékeztek, hogy ezt az egész dolgot egy csodás újjászületés miatt ünneplik a keresztények. Nos, a magam részéről ezt a keresztény ünnepet sem tartom, sőt kifejezetten taszít - és nem csak azért mert az interpretatio christiana által egy valagnyi szokást loptak a kereszténység előtti időből - hogy más föltámadott és megistenült alakokról nem emlékezünk meg. Talán már megszokhattátok, hogy elég messziről indítom a posztjaimat, de most nem megyünk vissza a kereszténység előtti időkig, hanem pusztán az 1990-es évek végére...

Szűkebb pátriámban a farsang vége egy eléggé jelentős esemény. Mivel a városka szívében (de ez most halálosan komoly: 50 m-re a Széchenyi tértől) nőttem föl (sőt! :D a lakcímem még mindig Széchenyi tér) így engem már nagyon korán magával ragadott a farsangi forgatag. Nyugodtan mondhatom, hogy már az anyatejjel szívtam magamba, mert anyai ágon sokácok vagyunk. Teljesen természetes volt tehát, hogy már kiskamaszként is kijártam a tömegbe és az is, hogy ilyenkor valahogy mindig egy-egy bicskás standnál ragadtam le. 1998, vagy talán 1997 lehetett, amikor az egyik standnál először találkoztam szemtől szembe Simon Vili bácsival. A Simon bicskák Mohácson legendásnak számítottak. Vili bácsiék "rendelője" a Duna melletti Szentháromság utcában volt. De én ott addig nem jártam - kis gyerek voltam, mit is kerestem volna ott? Na, de a Busójáráson! Szóval ott állok 1997 vagy 98 telén, nézegetem a bicskákat és erős késztetést érzek, hogy vegyek egy komoly bicskát. Nem kicsi, sőt nagy dac volt bennem, de ennek külön története van. 

Még ez előtt az esemény előtt is voltak nekem mindenféle bicskáim. Néha, amikor otthon vagyok, akkor egy-egy fiók aljából előugranak a régi darabok és hát mit tagadjam: mai szemmel nézve szánalmas "vasak" voltak ezek. A kínai piac legalja, vegyítve a KGST mindenféle kései szemetével. Én meg persze akkor még büszkén hordtam ezeket, mert hát a MacGyver ugye, meg a Tüskevár - szóval érted;  nem kell ezt itt magyarázni. Na egy ilyen "büszke hordás" következménye lett az, hogy ott álltam a stand előtt.

Van nekem egy nagybácsim. Szélestenyerű, vállas, mokány parasztember, aki a pár száz birkája mellé tart vagy 50 kocát, teheneket, lovakat és még a jó fene tudja, hogy mi mindent. Szerintem ő belülről császározta meg nagymamát és úgy született bicskával a kezében. Na, hát amikor már kamaszodtam, kezdtem magam férfinek érezni (pedig úristen milyen kibaszott messze voltam még tőle!!!), akkor egy közös nagy családi ebédnél decens, de ugyanakkor nagyon határozott hangon utasítottam vissza a mama által akkurátusan a rántott hús mellé odakészített kést, mondván, hogy "hát van nekem sajátom!" (Na látnotok kellett volna az arcokat! Még ma is emlékszem rá: apám mosolygott - én akkor azt hittem, hogy büszkeségből: "íme, férfi lett a kisfiam!" - ma már pontosan tudom, hogy azért mert ő ismerte a bicskáimat és már tudta a történet végét :D . Anyám szerintem föl sem figyelt erre, de nagybátyám egyből elkérte a "bicskát" és szemrevételezte. Majd lemondó hangon annyit jegyzett csak meg, hogy ha már bicskám nincs, legalább eszem legyen és ne szégyenítsem meg az asztalt ezzel a vacakkal. Valahol itt "durrant" el az agyam és vöröslő fejjel - talán kicsit könnyezve is - fogadtam meg, hogy "majd megmutatom én neked, lesz nekem rendes bicskám!").

Ott állok tehát 1997 vagy 98-ban a stand előtt és hát mit szégyelljem, fingom sem volt, hogy melyik bicskát kell nekem megvenni. Vili bácsi, látva zavaromat, finoman megkérdezte, hogy "hát melyik tetszik?" Motyogtam rá magam elé valamit nem túl illedelmesen, erre ő fölvett a zöld posztóról egy egyszerű fa nyelű aratót (talán az volt, most már kicsit homályosak az emlékek), de arra rögtön mondtam, hogy nem kell. Na újabb kérdés, de most már kicsit türelmetlenebbül: "No, kisfiam, hát akkor mondjad, hogy milyen legyen a nyele?!". Na azt tudtam! Agancs, ha bele döglök is, agancs, mert azt láttam addig csak parasztember kezében. Elégedett mosoly az öreg szája szögletében - "haladunk bazdmeg!" (legalábbis magában ezt is gondolhatta akár). Na de akkor a forma! Háááát mondtam neki, hogy olyan görbe volt, amire én gondolok (juhászbicskát láttam, utólag már világos). Mondjuk én a pengére gondoltam, hogy görbe volt, de az öreg (az összes istenek áldják meg érte) a kezembe nyomott egy fejesgörbét, hogy "akkor ez-e?". No, állam leesett, úgy belesimult a kezembe; mondtam: "Ez e!". Megvolt az első komoly tradi bicskám. Hejj milyen büszkén mutattam legközelebb nagybácsimnak! Na erre ő - akkor már néhány hónapja nálam volt a bicska - : "életlen ez. fend meg" És a kezembe nyomott egy fenőacélt. Na, hát azt az égést! Bazdmeg, szerintem csak csapkodtam a penge oldalát a rúdhoz, mert fenni életemben nem fentem még. Nagybácsim megfogta a vállam és megmutatta egyszer. Aztán annyit mondott, hogy gyakorolj! (Fateromnak meg állítólag azt, hogy "hiába van pöcse, ha baszni nem tanul meg, nem megy vele semmire." :D Sommás egy vélemény, mitagadás! :D )

Na, de hát lényeg a lényeg: megvolt az első Simon bicskám! Éééééés akkor ugrunk egy kicsit az időben. Vili bácsi sajnos néhány évvel később meghalt. Kicsit én is eltávolodtam a bicskás világtól, ne nem mintha valaha is komolyabban benne lettem volna korábban (erről már írtam)! De ahogy múltak az évek, a fejesgörbém nem tágított mellőlem. Egészen 2011-ig kell most ugranunk. Ekkor öltött igazán komoly mértéket a bicskák utáni vágyam és halvány emlékeim között keresgélni kezdtem, hogy milyen bicskái is voltak még a mesternek. Sok mindenre nem jutottam vele, de amikor apám kiszúrta, hogy valami fúrja az oldalamat, akkor elmondtam neki. Azt mondta, hogy talán az özvegynél maradt valami a portékából, akkor aztán rákérdez. (Én ugye 2011-ben már a nyugati határszélen, Vazs megyében tevékenykedtem, ezért nem én mentem megkérdezni) Rossz hírekkel jött: már mindent kiárultak, a gépek sincsenek meg, szóval reménytelen az eset. Kissé csüggedt pofát vághattam, mert fater azt mondta, hogy hát hiszen, ha annyira kell, akkor éppen meg lehet oldani, hogy legyen még egy Simon bicskám. Úgyis van nekem ezer másik. Azok közül válasszak ki egyet, adjam oda neki, ő meg cserébe odaadja az ő Simonját. Mutattam én neki sokat, de hát egyik sem tetszett neki annyira, hogy elcseréljük. Évekig, nem hazudok: évekig húztuk. Én nyúztam a fülét, ő meg kötötte az ebet a karóhoz. Aztán 2014-ben nyélbe ütöttük az üzletet: kapott tőlem egy frissen vásárolt Nagy Zoltán nádert, én meg megkaptam az ő Simon bicskáját - szoros ígéretet vett azonban tőlem: nem örökbe adja (majd ha meghalok úgyis a tiéd lesz), hanem csak addig, amíg találok valakit, aki ilyent készít nekem. Lett tehát bicskám, meg nem is. De velem már így is madarat lehetett fogatni! 

Hanem a nehezebb része csak ezután jött. Kellett egy készítőt találni, aki elvállalja a munkát. Tudtam, pontosan tudtam, hogy kontárt ezzel megbízni nem lehet. El nem tudjátok képzelni, hogy hány emberkét kerestem föl. Beszéltem Kocsis Ferivel. Ő akkor már fölhagyott a rendelésre készülő bicskákkal. Néhány mondatot váltottam Nagy Csabival is, de nem tudtam neki odaadni  más okból kifolyólag. Még Révészéknél is érdeklődtem, igaz nagyon kevés reménnyel. Aztán fölcsillant a remény: Nagy Zoltán elvállalta volna. Amikor azonban az összegszerűsítésre sort kerítettünk, akkor megakadt a folyamat. Én költözés és munkahely váltás közben voltam, így egyszerűen nem volt rá anyagi fedezetem. És csordogáltak a napok, mígnem ellátogattam Celldömölkre. Teljesen reménytelennek éreztem a helyzetemet és már-már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet, amikor Lacival azon az augusztusi napon olyan kellemesen el tudtam beszélgetni. Ő éppen akkor indította be a műhelyt, nagyra törő tervekkel és megegyeztünk: én adom a mintadarabot, de ő leveheti a formát, alakíthatja és bekerül a repertoárjába. Ezzel egy régi bicska forma, kis ráncfelvarrás után újra életre kell, és talán Vili bácsi is mosolyog valahonnan, hogy "Ejj, ez a Lacigyerek, ez de szépen megcsinálta!". 

Szóval a bicska... Anyai öregapám szerint ez volt a szalonnázó bicska (lehet vele szalonnázni is, de hogy nem az volt, az fix!), egy-két mohácsi régi arc még Vili bácsira hivatkozva rácbicskának mondta. Én is ezt tolmácsoltam Lacinak, de azt hiszem, hogy végül neki lesz igaza és ez egy nagyra nőtt arató. :) A végén kaptok képet, nem kell aggódni! 

A kissé asszimetrikus nyél tökéletesen illik a kezembe. Réz platinák, egyetlen réz bakni. A nagyon visszafogott  két bereszelt párhuzamos vonalka eszméletlenül jól néz ki rajta. Életemben nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de a 'CELLDÖMÖLK' beütő szexi lett. :D A penge anyaga 1.4116. Majd megírom később, hogy hogyan muzsikált. A méretek... Hát egy aratónál azért nagyobb. :D Nem szeretek méreteket írni. Átlagos kézbe tökéletesen illik, a hosszú és viszonylag keskeny penge irányítását azonban még szoknom kell, nincs mese. Megmondom őszintén, hogy első vacsorája alkalmával bár kényelmesen ült a kezemben, de olyan sutának éreztem a mozdulatokat. (Azért néhány nap alatt belejött az ember, mint úrifiú a pofozkodásba, hogy egy klasszikust idézzek.) Számomra a tökéletes méret egyébként éppen ez, minden tekintetben. Méretre koppra megegyezik a Révész grószimmal, de annál sokkal könnyebb. A pengéje már elég széles ahhoz, hogy kézből falatozva a hüvelykujjaddal akár neki is támaszd a falatot, ugyanakkor a penge elég hosszú is, hogy a vastagabb dolgokat is könnyedén átérje. A "normál" méretű aratóimmal éppen az volt a gondom, hogy rövid volt a pengéjük, így csak kompromisszumokkal lehetett használni őket. Na nem mintha itt nem kellene ilyeneket kötni, de ezek száma jóval kisebb már. Bár nem szempont, de a penge középre zár, gyönyörűen cvikkol, a rugó erős. Tényleg olyan, mint amilyennek megálmodtam. Újjászületett a forma, de még milyen nagyszerű módon! 

Most 2018 áprilisát írjuk. 2016 augusztusában született a megegyezésünk. Majdnem két év. Számos üzenet váltás, hegynyi problémák mindkettőnk oldalán, amiket orvosolni kellett, de itt van! A kezemben. Laci a végletekig gálánsan vitte végig az ügyet, talán úgy is mondhatom, hogy a közös ügyünket. Elkészült egy bicska (ami egy mohácsi mester palettáján szerepelt) Celldömölkön. Sokszor gondoltam arra, hogy miként, milyen könnyen múltak el, tűntek el közülünk késesek, adott esetben egész dinasztiák, akikre most már csak nosztalgiával gondolunk és féltve őrzünk tőlük egy-egy régebbi darabot. Én azt szerettem volna, hogy egy nagyon jól használható és szemre is tetszetős forma ne menjen veszendőbe (igen, én is tudom, hogy a Révész-féle nagyrác is ilyen, de az nekem kicsit mégis más, kézbe véve meg főleg!). Ezzel egy kicsit emléket állítva annak az idős késes mesternek is, aki az első igazi bicskát a kezembe adta. 

Aztán most, hogy már teltek a napok egyre inkább érzem, ahogy hozzám idomul. Úgy találom, hogy egy nagyon szerencsés pillanatban született meg ez a kis csoda. És talán-talán sikerült megmenteni múltunk egy darabkáját is ezáltal.

Jöjjenek a képek!

Egymás mellett a mintadarab és az új forma.

Hétágra sütött a nap

Vagy egy kicsit többre... :D 

A környezet exkluzivitását szerény kis parkom biztosította. (Nem vicc, tényleg az udvaromban állnak ezek a sírkövek!)

Igen, ilyenem is van... ;)

A párkányzat ideális alapot ad nekik

Az eredeti bakni helyett kissé rövidebbet kapott és ha jól megfigyeled, akkor eggyel kevesebb szögecs van az új változaton. Még a penge formája is kissé eltér, de a kép csalós! A Simonon már vissza kellett állítani a hegyét még amikor apámé volt. Így kissé rövidebb lett és az eredeti íven is csiszolni kellett.

Kommentár nélkül.

Jól látható, hogy a tenyér felőli oldalon kicsit asszimetrikus az agancs. De éppen ettől eszméletlenül kényelmes a fogása!

Bocsi, hogy nem "tiszta" a penge, de hát használom. Egy fotó kedvéért sem fogom szarvasbőrrel áttörölni! :D 

Boznánszky, Celldömölk! YEAH! l,,l

Olyan szép formás, hogy elképzelhető, hogy nevezem a Ms. Universre! :D 

Se jobbra, se balra.

"Nem kicsi. Akkor nagy!" :D 

Ha nem tudnátok megfejteni a feliratot:

"Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket" Jel. 14,13. 

Vili bácsi munkáját most követi egy másik, egy teljes mértékben méltó utód. Ez számomra nagy boldogság! :)

Köszönöm éppen ezért Boznánszky László késkészítőnek a fáradozásait és kitartó munkáját. 

A Boznánszky műhelyt megtaláljátok a facebookon és a világhálón is. Ha tetszik a bicska, akkor tessék szépen rendelni, venni jó sokat, mert valóban föltámadt egy forma! ;)

Szerbusztok kedveseim!

Mindenek előtt exkuzálnom kell magam! Ez az írás már kettő hónapja készen pihen a gépemen, de még csak most értem oda, hogy a nyilvánossággal is megosszam. Sajnos az év eleje nem úgy indult, ahogy terveztem. Bokros teendőim mellett finisébe érkeztem a doktori disszertációmmal és lényegében éjt nappallá téve azon ügyködtem, hogy az "utolsó entert" is leüthessem a szövegen. Amikor az megvolt, akkor meg neki kellett állni azoknak az apró javításoknak, amik jelentősen rontották volna megítélését. Szóval a lényeg a lényeg, hogy egy lusta disznó vagyok, aki eddig nem csinált semmit! :D 

Na de majd most! Amíg más a szilveszteri mámort piheni ki, addig blogunk szeretett és tisztelt publicistája széles jókedvvel rója a Bakony meredéjeit, hogy nektek szórakoztató tartalmat tudjunk adni. A módszer a szokásos: kurzív betűvel az én megjegyzéseim - ebből most meglepően kevés lesz - minden egyéb Sapapa érdeme. Fogadjátok sok szeretettel!

"Szervusz, kedves olvasó!

Ebben az írásomban ez évi első kirándulásom élményeit és egy kudarcomat szeretném megosztani veled. Egy ideje hagyomány nálam, hogy januárban, szép télies időben járok egyet az egyik kedvenc túrautamon a Bakonyban.

Vinyéről a zöld jelzésen átsétálok Csesznekre, majd a sárga jelzésen vissza. Szeretem ezt az utat, mert még főszezonban is kevesen járják, másrészt nehezebb útviszonyok közt sem kell sietnem, balesetet kockáztatva, hanem komótos tempóban is bejárható emberi időben. Nos, ez a sétám január 6-án volt. Győrből a 7.25-ös vonattal indultam és a terveim szerint a Vinyéről 17.55-kor indulóval jövök haza. Az élmény már a vonaton kezdődött. Ifjú koromban sokat vonatoztam, jellemzően a Hatvan-Vámosgyörk-Gyöngyös vonalon, ám már nem vagyok ifjú, így legalább 20 éve nem ültem vonaton. Bevallom, nagyon élveztem! Odafelé szépen kárpitozott ülések, tágasabb kocsi, vissza retró, de mindegy volt. Zakatolás, zötyögés, ablakon kifelé merengés, időtlen állapot. Sofőr életemben ez is egy kis mentális csemege! Csak a kalauz volt futurisztikus. Mikor legutóbb találkoztam egy ilyen lénnyel, oldaltáskáján fityegő lyukasztóval intézte el a jegyemet, most pedig már QR kódolvasóval neutralizálta. Titokban körbevizsgáltam, lézerkard nincs-e nála? Az azért nem volt. 

Ilyen, ismerősen új élményekkel gazdagodva érkeztem Vinyére az úgy 50 perces út után. A hajnali hűvösség már a múlté volt. Szikrázó napsütés várt és egy padok mögé bedobott bodzabot, amit mintha csak nekem vágtak volna. Hossza, vastagsága pont jó! Széles vigyor terült el a képemen, ugyanis nem ez volt az első alkalom, hogy más által vágott bot volt hű társam egy kiránduláson. Az viszont kicsit megijesztett, hogy többen is ezt az időt választották a kirándulásukhoz. Nem sajnálom én a Bakonyt senkitől, csak szeretek néha egyedül baktatni. Végül azonban mindenki más utat választott magának.

Miután öltözékemet ideálisnak mondhatóra csökkentettem, kamáslit felvettem, utamra indultam. Az első 500 m után meg kellett állnom, hogy tovább vetkőzzek. Félve tettem, mert nem tudok úgy levetkőzni, hogy ne izzadjak meg, viszont a néha-néha lecsapó erősebb fuvallatok emlékeztettek arra, hogy mégiscsak tél van. Nem lett volna jó egy tüdőgyulladást összeszedni. Szerencsére nem is szedtem össze! Így vetettem bele magamat a téli tavasz erdejébe. Valóban a tavaszt éreztem. Olyan élet volt körülöttem, hogy csak kapkodtam a fejemet. Millió madár csivitelt, a mókusok pedig mintha csak direkt incselkedtek volna velem. Próbáltam néhány fotót készíteni, de a telefonos képeken sem madár, sem mókus nem látszott rendesen. (Moris barátom biztosan nem ismeri ezt a problémát!) Az elmúlt idők viharainak a nyoma végig látható volt, különösen a DNy-i lejtőn. Még nem tisztították meg a turistautat teljesen. Sebaj! Kevesebben jönnek erre. Örömömre, a régi kedves ismerősömet, egy hatalmas, öreg, de már kiszáradt bükköt még állva találtam. Társai már körülötte pihennek.

A téli sétákat azért is szeretem még, mert olyan helyeket is látok, észreveszek, amiket a lombkoronától máskor nem. Az is meglepett, hogy néhány rövidke szakasztól eltekintve, ahol komoly méretű sártengerrel találkoztam, egészen jól járható volt a Bakony. Komótos tempóban is jól haladtam. Vinyéről föl, a Zörög-tetőre jó kis kaptató vezet. Bámészkodásnak álcázott zihálás közben azért nézelődtem is. Nagyon szép látvány tárult elém minden irányba. A tetőre felérve valóban komótos sétára váltottam. A tölgyes, gyertyános, égeres, bükkös erdő átváltozott. Tőlem jobbra fenyves, balra pedig a vegyes, bozótos erdő. A fenyves oldal igazi fatwood lelőhely. Kevés energiával sokat lehet találni. Látszik, hogy mások is járnak ide gyűjteni. Ha kicsit jobban eltávolodunk az úttól, még a késemet sem kell elővenni. Megrugdosom a korhadékot és már szedhetem is, mint a gombát. Most azonban nem ezért jöttem, így séta tovább. Azt vettem észre, hogy követnek. Egy termetesebb fekete mókus majd 100 m-en át jött utánam és ahányszor megfordultam, átsurrant a fa átellenes oldalára. Ebből sem lett fotó!

Kellemes, komótos baktatással végére értem a Zörög-tetőnek, mikor néhány muflont láttam meg, talán 60 méterre. Megálltam, majd csigalassúsággal lépegetni kezdtem tovább az úton, egyenesen feléjük. Vártam, mikor vesznek észre, közben az esélytelenek nyugalmával elővettem a telefonomat, hátha sikerül néhány élvezhető képet csinálni! Tán 40 méter lehetett a távolság, mikor az egyik észrevett és nekiiramodott. Ekkor derült ki, hogy legalább 30-an vannak! Boldogan kattintgattam a telefonnal a képeket, legalább 15 készült. Az nem lehet, hogy egy sem lesz jó közülük! De. Lehet. (Bocsi! :D :D :D :D ez a poén nagyon ült!)  Miután eltűntek a szemem elől, csalódottan nézegettem a képeket. Látszottak valamennyire, de pocsék képek lettek. Sebaj! Jókedvem töretlen maradt, komótosan kezdtem meg az ereszkedést a Csesznekre néző oldalon. No, itt valóban jó hasznát vettem alkalmi útitársamnak, a bodzabotnak. A lombkorona nélküli fák között gyönyörködhettem a várban meg-megállva, nehogy hamarabb érjek a lejtő aljára, mint terveztem! A 82-ez úthoz közeledve nem mentem be a faluba az út alatti átjárón, hanem a sárga kereszttel jelzett úton indultam észak felé, a sárga jelzés felé.

Kellemes sétaút, a bozótban megrekedt a meleg. Alaposan megizzadtam. Megálltam kicsit, izzadt homlokomat törölgettem a legalább 15 fokos melegben. Szinte azonnal megelevenedett a környék. Körülvettek a pici énekesmadarak és élték az életüket, mintha ott sem lennék. Lassan tovább indultam, egyrészt, hogy ne izzadjak annyira, másrészt, hogy a legkevésbé zavarjam őket. Néhány perc séta után az északi oldalra értem és a megváltozott táj látványát élveztem. Elmaradt a madárzsivaj, hűvösebb lett, ami jól is esett és a fák szürkévé váltak. Fenséges bükkös vett körül, egyszínű szürkeséggel, amit csak néhány éger fekete törzse tört meg. Ismerős látvány, vártam már, mégis, mindig rácsodálkozok.

Itt csönd van. A szél zúgásán át csak néhány harkály munkája hallatszik, az is messziről. Álldogáltam egy kicsit, aztán tovább indultam, mert elkezdtem fázni, valamint meg is éheztem. Kigondoltam, hol eszem meg a levesemet, így a határozott terv előre lendített. A szürke eminenciások sorfala közt hamarosan elértem azt a szakaszt, ahol az út a szántóföld és az erdő határán vezet tovább. Balra szürke csönd, jobbra napsütötte csivitelés. A távoli bozótosból is idehallatszott a madarak lármája. Gyorsan elértem a célomat, egy vadászlest, ami az erdő szélébe rejtve bújik meg, a szántóföldet vigyázva. Ide felgallyaztam, és jóleső izgalommal bányásztam ki a hátizsákomból az elkövetkező szertartás kellékeit.

Zselés főző, amcsi kulacs csajkája, svéd bicskabögre (folding cup, 5 dl-es) . Ez is egy kedvenc holmim. Könnyű, kis helyet foglal, a forrásban lévő vizet nyugodtan bele lehet önteni és a kezemet sem égeti, ha melengetni akarom fázós ujjaimat, mint a fém bögre. Begyújtottam a zselét, rá a víz, aztán csak bámultam ki a lesből, milyen eleven is a táj a téli tavaszban! Szinte észre sem vettem, hogyan készítettem el a levesemet (smack), csak arra eszméltem, hogy kis LMF kanalamból élvezettel szürcsölgetem a forró lét. Hiába, no, az automatizmus. Szellő alig rezdül, langyos levegő simítja a tarkómat és a mező fölött szitáló vörös vércsében gyönyörködök. A leves elfogyott. Összepakoltam és folytattam utamat. Várakozással teli bandukoltam tovább.

Régi ismerőst vártam és nem csalatkoztam. Már láttam a jelzést, ahol ismét az erdőbe fordul az út, amikor meghallottam. Ismerős, öblös károgás. Egy holló figyelt fentről, mint mindig, amikor erre jártam. Nem hiszem, hogy csak engem tisztel meg figyelmével, de csak ez a példány követ ezen a szakaszon. Más holló esetleg odaül fölém egy darabig, aztán elunja és otthagy. Ő más. Szerintem minden embert figyel és követ egy darabig, tán a territóriuma határáig. Befordultam az erdő felé egy sörös dobozra festett turistajelzésnél. Pár perc és már nem hallottam rekedtes kísérőmet. Kényelmes, eseménytelen séta. Elmélkedés, bámészkodás és hamarosan visszaértem Vinye közelébe, a Cuha-patak partjára.

Volt még időm bőven a vonat indulásáig, így, egy hirtelen ötlettől átitatva elindultam egy közeli kis pihenőhöz egy szép réten át azon az ösvényen, ahol a piros és a sárga kereszt turistajelzés kéz a kézben jár. Azt terveztem, hogy a hátralévő időben a megmaradt levesemet egy Feröer-kályhán főzöm meg magamnak. Új tervem lendületet adott lépteimnek, úgyhogy alig 20 perc alatt oda is értem a Pakucs-pihenőhöz. Menet közben találtam egy lábon száradt akácot, ebből vágtam magamnak egy megfelelőnek gondolt darabot. Kb. 10x35 cm-es kuglit. Izgatottan kezdtem neki műveletnek. Láttam már videót, képeket arról, hogyan főznek rajta, de ez édeskevés!

Most térek ki a kudarcomra!
Tudom, hogy a fadarabot kettő vagy négyfelé hasítják, esetleg csak befűrészelik (Steiger Oszkár könyve), megfelelő távolságra rögzítik egymástól a darabokat. Begyújtják a darabok közt, így egy önfenntartó tüzet kapunk.
Úgy gondoltam, ezt a kuglit elég lesz ketté hasítani. Elővettem kis késemet, egy Szasza által készített legál méretű rombolót. 6 mm sleipner penge, konvex él, komoly törővég, kaparóél, Kuvasz tok. Simán kettéhasítottam a vaskos pengének köszönhetően. Vágtam egy valamilyen hajtást, kb. 1 cm vastagot. Két darabkáját a kettéhasított kugli közé, egyik végéhez közel, egymástól három ujjnyira tettem és a kettő távtartó közt a nálam lévő spárgával szorosan összekötöttem. Jól sikerült, stabilan állt magától. Következett a begyújtás.

Fatwood elő, forgácsolás. Kés élével apró forgács, kaparóéllel finom vatta. Szinte az egész zsíros fámat elforgácsoltam. Megtöltöttem a kuglik közti rést a forgáccsal úgy, hogy ne legyen túl tömött, nehogy ne tudjon levegőzni. Következett a várva várt begyújtás. Hát igen. Következett volna. Próbáltam oldalról, felülről, semmi. Még egy kis lapos kanálféle készséget is faragtam, nyelét a résbe illesztve, öblére sok fatwoodot kaparva, azt meggyújtva. Semmi. A tűz nem volt hajlandó a két fadarab közt feléledni, hiába próbáltam lazábbá, vagy tömörebbé tenni a közbül lévő fatwoodot.

Közben elszaladt az idő. Mivel a levesemet nem akartam hazavinni, elővettem az evőeszköz csurgatóból készült kis hobó kályhámat és a szétbontott akác kugli egyik darabját feldarabolva begyújtottam. A kis kés remekül tette a dolgát! Lobogott a tűz, vártam a víz forrását és elkezdtem magamon nevetni. Eszembe jutott egy kedves ismerősöm idős, agyvérzésen átesett angol bulldog szukája, Pannika. Mindig megnevettet, hogy szegénykém már nem tud egyszerre menni és valamit nézni. Vagy megy, vagy néz valamit. Hát, én pont így viselkedtem. Annyira dolgoztam a Feröerkályhán, majd a hobó kályha begyújtásán, hogy egy árva fotót sem készítettem! Nagy kár, mert jó lett volna, ha látja valaki, aki tapasztaltabb nálam, hogy segítsen, mit nem csináltam jól? Jó fát választottam? A távolság a két fa közt sok volt, vagy kevés? A begyújtás módja volt helytelen? Legközelebb majd dokumentálok. (Na ezt mondjuk el is várom! ;) )
Felforrt a víz, elkészült, majd elfogyott a leves. Összepakoltam, mert a napocska már a fák mögé bújt. Meglepett, hogy még mindig nem volt hűvös! Sietnem nem kellett, Visszasétáltam a vasútállomásra. A padon ücsörögve öltöztem csak föl, mert megizzadt a hátam a hátizsák alatt, nem kockáztattam egy megfázást. Nagyon szép napom volt, lett volna min merengeni, gondolataim mégis a kudarcom körül jártak. Persze, az is csak tapasztalás, gazdagodtam vele. Egy sajnálatos baleset miatt kis késéssel érkezett a vonatom. Relax-zötykölődés Győrig, ahol Zsuzsikám várt az állomáson. Így lehet, hogy máskor is vonatozok, vonatozunk!
Köszönöm, hogy elolvastad!"

Amint látjátok, kollégám nem tétlenkedett! Következzenek a képek!

A táj szépségei

Szevasztok Kedveseim!

Úgy is kezdhettem volna, hogy a gólya hazatért (a sas leszállt, hogy fokozzam a feszültséget), hiszen az ártér, ahova kivittem új késemet, alig néhány száz méterre van a méltán híres Gólyamúzeumtól. Imre a gólyát választotta jelképnek, így az asszociáció önként adta magát.

Újabb írás, újabb öröm. :) Szóval rágott a késbogár, de persze ennek is megvoltak a maga okai. Hiányzott egy olyan kis fix, amit nyugodtan vihetek magammal olyan helyre is, ahol nagyon sok túrázó jár. A munkám miatt most nagyon sokat járom az egyébként kiránduló célpontnak tartott helyeket. Az esetek többségében ezeken a helyeken régészeti lelőhely is van, így a szakma és a civil szféra óhatatlanul is találkozik. Na a lényeg, hogy ilyen helyekre nem akartam a Balint vinni, kellett tehát valami más. 

Az Imi által készített modellek közül még évekkel ezelőtt megtetszett a Jégmadár névre keresztelt kis mindenes kés, ami azóta elég jelentős ráncfelvarráson esett át. Robusztusabb, olyan kis vasgyúró kinézetet kapott, ami kifejezetten markánssá tett egy amúgy nagyon kecses kést. 

Még a fa+szénacél mániám tombol, így nem nagyon volt kérdés, hogy ezt a kést is ilyen anyagokkal kértem. A penge anyaga a jól bevált 75Cr1, amiből az Aurórám is volt (néha kicsit hiányzik az a kés :( ). Konvex leélezést kértem, mert szeretem és szerintem a legjobban használható leélezés általános használatra. 

Szóval csöngetett a postás és megjött ez a kis szépség! Imi késeiben a legrosszabb egyébként, hogy az első megjelent kép - amit mondjuk az Angelero manufacturing közösségi oldalára kitesz - és az első kézhezvétel között őrjítően sok idő, akár napok is eltelhetnek; ezt viszont piszok nehéz kivárni! :D Én is tűkön ülve vártam a kis zöld emberkét, de valójában már akkor bontottam egy pezsit, amikor megjött az email, hogy "a mai napon kézbesítik" a csomagot. :) 

Na de megjött a csomag, persze a munkahelyre, szóval meló után egyből mentem is a megszokott pincébe, megcsodálni, hogy mim is van! 

A kés tényleg olyan kis masszív, hogy szinte fölidézi a névadó madarat. A nyél dió, a pengéről már beszéltem, a paneleket corby-csavarok rögzítik. Tokot külön csináltattam hozzá. Ennek is megvolt a maga oka. Az eddigiektől eltérően most a képek alatt lesznek a szöveges megjegyzések.

A prototípus egy keskeny, kecses, már-már filigrán kis bökő volt, ami azonban arányaival és vonalaival szerintem rögtön magára vonta a figyelmet.

Ehhez képest a ráncfelvarrott változat - szavak nélkül is látszik a különbség! A penge szélesebb és kevésbé fűzfalevél alakú lett. A hegyhez széles ívben tartó penge miatt kicsit "tömzsi" lett az eleje. Erre a hatásra erősít rá a szélesebb, négyzetesebb markolat. A 2.0-ás verzió egyértelműen egy munka-kés benyomását kelti.

Az előző képet Imi oldalán láttam már, de csak 2 napra rá vehettem kézhez a csomagot. (Kicsit beszartam, amikor láttam a dobozon azt a szakadást - talán a postás kíváncsi volt?)

A kis certi igényes. Tetszik, hogy Imi már itt jelzi, hogy milyen fölhasználási területre és milyen igénybevételre szánja! Jó ötlet!

Csak, hogy lássátok a méreteket: alatta a grószim van. Hát nem egy csapkodós nagyvas, az biztos! Bár erről akkor meg voltam győződve, később kissé revideálnom kellett az álláspontomat!

A dobozból kivéve természetese borotvált. Mondjuk meg is lepődtem volna, hogyha nem ilyen. 

Aztán ma reggel kivittem ugye sétálni egy kicsit. Egyszerűen imádom a Duna árterét! Reggel egészen fantasztikus élmény látni azokat a fényeket - sajnos a képek ebből nem sokat adnak vissza. :(

Ez messze a legkedvencebb holtágam lényegében a folyó teljes szakaszán. Itt így télidőben rengeteg lábon-száradt fa található, szóval egy késsel itt egészen nyugodtan lehet garázdálkodni. 

A kissé vadregényes tájon kódorogva, a felkelő Nap sugaraival éppen csak behintett ártéri erdő egészen különleges élményt nyújt. Szerintem föltöltődésre a legalkalmasabb részei ezek hazánknak.

És akkor a teszt!

Bár nem csapkodásra készült - rövid, szinte súlytalan penge - azért nem hagyhattam ki a lehetőséget!

Nagyjából 1 perc munka után már jól látszott az eredmény:

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a csapásoknak lényegében csak annyi ereje volt, amennyit a karom hozzáadott. A kés súlya a sújtás erejét nem növelte. Ellenben pokolian kellett figyelni rá, hogy ne röpüljön ki a kezemből. Utólag vagyok már okos én is persze: egy zsinórfurat ilyenkor megváltás lenne. De hát fene se gondolta volna, hogy én ezzel csapkodni fogok! :D Tanulság: mindig kérj zsinórfuratot!

Quod erat demonstrandum. (Imi nyugi! Ne tépd a hajad! Bírta a kés! ;) )

Tanulságok: meg lehet vele oldani a feladatot. Nem kellett hozzá nagy erő és energiabefektetés, de azért a kisujjzsinór hiányzik. 

Utána már kicsit testhez állóbb munkát kapott.

Ebből a kis botocskából csináltam "karókat". Csak a szórakozás kedvéért. 

A technika minden esetben ugyanaz volt. Mellkasból, erővel rántani egyet, "széthúzó" mozdulattal. Jó mélyen belekapott a fába, egy kis ésszel lényegében gondtalanul dolgozott, a legkisebb ellenállás nélkül.

A pengén egészen halvány nyomai voltak a munkának, de semmi extra.

Ütőfával kettéhasítottam és jöhetett a tollaság. Mivel nem volt nálam szikravető (átkoztam magamat is érte!), ezért tényleg a minimumra szorítkoztam.

A késen persze van kaparóél. Ezt is kipróbáltam, de tényleg csak úgy tessék-lássék módon.

Tanulságok: A penge geometriája baromira eltalált. Imi borotvaélesen adta. Nagyon-nagyon jól vezethető a kés, a fogása valami álom! (Ahogy egy barátom mondta: az ember a saját pöcsét nem markolja ilyen otthonosan :D ) A finom munkára, faragásra ez a kés a tökéletes, a number one! Itt vita nincs! A kaparóél is el lett találva, bár a rövid penge miatt ez kicsit kevésbé használható, mint mondjuk a Balin esetében, de ez legyen a legkisebb gond! 

A penge töve alul és felül is recézett a jobb fogást elősegítendő. Ad egy érzést a késnek és hát nem utolsó sorban funkcionálisan is sokat használ.

Az élen a végén sincs semmiféle becsillanás, tompulás. Viszi a szőrt, mint annak előtte. 

A használatból eredő kisebb nyomok.

A tokot egyedileg készítettem hozzá Pacsiapuval - innen is pacsi neked (ez szar szóvicc volt :D )! Marha erősen tartja a kést és van valami diszkrét bája, amitől nem tudok szabadulni. 

A P-gólya ( :D ) számomra a kiváló minőség szinonimája. Fantasztikus kés, aminek a használatát tényleg nem lehet megunni!

Amennyiben kedvet kaptatok egy ilyen késhez, akkor keressétek nyugodtan Imit, szerintem nem fogja bánni! :D 

Szerbusztok Kedveseim!

Mélázok itt nagyokat magamban a "pincében".

A Kossow-ház hűvösében azért mindig jól érzi magát az ember. :)

Szóval meredek itt magam elé a talponállóban, és megüti a fülemet a pulttól csengő szózat - (mondjuk az is biztos, hogy ránézésre 16 még nem volt a legényke ) - "gyorsan egy kisfröccsöt kérek". Én meg mélyen magamba nézek és azon rágódok hirtelen, hogy hogy a büdös életben lehet 1 (egy) kisfröccsöt kérni? Meg gyorsan? Szóval így nekem alapvetően - nagyapai örökség, még bőven a slow food mozgalom előtti időkből - az van, hogy kisfröccs mellett nem sietünk, kettő mellett pláne nem. Az urakra várni kell, no! Az, aki nem siet, az tehát úr. A gentleman will walk, but never run. ;) Mert hát olyan ital az, hogy ahhoz le kell tenni a lelket egy kicsit - hadd pihenjen. Aztán majd a bor gondoskodik róla, hogy fölemelje és a megfelelő magasságokban szárnyalhasson. Na de gyorsan? Hát az nem megy. Meg ugye, hogy egyet... Az éppen annyi, mintha nem is innánk. Nincs idő megnyugodni mellette, nincs idő szemlélődni. (Pedig bizony mondom néktek, ott a pult mögött annak a leánynak a szeme megéri a szemlélődésre szánt időt!) Én úgy tanultam, hogy a bornak időt kell adni és kisfröccsből az adag az kettő. Szóval magvas gondolatok voltak ezek, amik rám törtek. Közben el is felejtettem megtekinteni azt az elvetemült gazfickót, aki ilyent merészelt kérni. Na az első sokkból fölocsúdva azért föltekintettem és hát látom, hogy ilyen dizájnszakállas, kockásinges, hózentrógeres hipszter a lelkem, olyan sztk-keretes szemüveggel, ami még nagyanyámnak sem volt. Itt mondtam magamban azt, hogy "azt a kurva!", hangosan meg azt, hogy "még kettőt légyszíves, meg valami töményet is". Nekem alapvetően ugyan nincs bajom azzal, hogy ki milyen fizimiskát ölt magára - mert egyformán gyűlölök mindenkit. :) De hát azért na! Nagyobb bűn a magyarság ellen a hózentróger, mint szeretni a románokat! A magyar alapvetően öves nép. Fölövezzük fiainkat. Öv nélkül félkarú óriás a nemzet. Ebből a sokkból aztán kicsit nehezebb volt fölocsúdni, így csak a másnapi "fáradtság" elmúltával néztem meg, hogy bizony én lőttem képeket is ott és akkor az új bicskámról; végül is ez lenne a poszt témája, nem a kissé hosszúra nyúlt bevezető. 

Mondtam már, hogy sok ilyen facebookos csoportban tag vagyok, ahol késekkel foglalkoznak. (Na az is igaz, hogy egyre kevesebben leszek, mert hát fiúk-lányok az a bizonyos kerítés az olyan alacsonyan van és ezért annyi ökörséget olvasok, hogy azt elmondani nem lehet! Félek, hogy ez a sok barom, aki ott tobzódik az nem csak a késes közösségre jellemző, hanem a társadalom általános szellemi állapotát is hűen tükrözi. És akkor az összes istenek sem mentenek meg minket. Kicsit megöregedtem és az emberi hülyességet egyre nehezebben viselem.)

Az egyik ilyen csoportban találkoztam a Szabadi késekkel. Az első 3-4 hónap hurráoptimizmusának lecsengését megvárva, elkezdtem kicsit alaposabban átolvasni, nézegetni az általuk kínált portékát és a vásárlók reakcióit. Az alapvetően pozitív visszajelzések és néhány megbízható barát személyes élménybeszámolója után óvatosan fölvettem a kapcsolatot a készítő Szabadi Győző párjával, aki a facebbok oldalt kezeli. A koncepció készen volt a fejemben, így sokat nem kellett vacakolni vele. 

A sok munkájuk miatt nem is számítottam gyorsan elkészülő bicskára, bármennyire is "alap" modellt kértem. A terv úgyis az volt, hogy a nyáron a Révész Grószimnak szánok nagyobb terepet (sikerült) és ezzel az új bicskával legkésőbb a nemzetközi András-napig akarok összebarátkozni, ami azt jelenti - ismerve a magam szokásait - hogy a lyukas-zászlós ünnepre már a kezemben kell lennie a Szabadi bicskámnak (sikerült). Miközben az új borok már lassan-lassan elkészülnek, mert ugye menthetetlenül közeleg János-nap, és szűkebb pátriámat a forrásban lévő must illata tölt be, én majd szépen lassan összemelegszek az új szerzeménnyel. Hát ez is megvolt. :) Szóval akkor most szedjük le a keresztvizet a kicsikéről.

Réz platinás, kettő réz baknis, S101-es szénacél, diófa nyelű nagy maskarát kaptam a kérésemnek megfelelően. (Nem, nem ment össze a kezem 3 év alatt, csak változtak a felhasználói szokásokhoz kapcsolódó tapasztalatok és változott az ízlésem is kicsikét.) 

A right out of the box tapasztalatok azt mondatják velem, hogy lesz még Szabadi bicskám. A kést futár hozta, bubis boríték meg minden, ami kell. Kibontva ért az igazi meglepi! A bicska egy bársony/velúr (ötletem sincs, hogy mi a különbség a kettő között) kis szütyőben érkezett, amit nemzetiszín szalaggal húzhatsz össze, mintegy bele zárva a bicskát. Hát most erre mit mondjak? Olyan kis pontszerű melegség gyűrűzött föl a szívem tájáról - rögtön töltöttem is egy pohárka Taschner-féle kékfrankost magamnak - , hogy "nahát! így is lehet?!" Ez a kis szütyő ez nagyon kedves gesztus, éppen annyira elegáns, amennyire lennie kell. Le a kalappal az ötlet előtt! 

A szütyőben a bicska simítózáras tasakba volt szépen elcsomagolva, ezáltal lényegében kizárt volt, hogy használatba vétel előtt megsérüljön. 

A penge alakja karakteres, a hegye nem annyira lecsapott, mint mondjuk a Révészemnek, ennek megfelelően a hegy felőli utolsó harmada a pengének egészen hirtelen emelkedik, már-már körcikk szerű ívben. Megmondom őszintén, hogy először ezt szoknom kellett, de nagyon hamar megszerettem. Az S101-es acélról már írtam, így itt nem tartom szükségesnek, hogy újra megtegyem. Masszív és vastag a penge, az összkép pedig a magasra felhozott pengetörés miatt egy kifejezetten széles formát ad. A bicska élszalagos. A rendelésnél nem tértem ki rá, hogy milyen legyen a leélezés, de megmondom őszintén, hogy így utólag nem bánom, hogy ilyen lett. A bicskáim többsége konvex. Szeretem azt a leélezést, de úgy voltam vele, hogy ha már ilyen, akkor adjunk neki egy esélyt. Tudom magamról, hogy mivel ez a drágaság majd földet fog kaparni, meg kerámiát vakargatni, ezért nem is olyan nagy baj, hogy egy egyszerűbb élkialakítás került rá. A tokból kivéve a bicska borotvált; ez azóta is így van. ;) 

A rendeléskor kifejezett kérésem volt, hogy erős legyen a rugó, mivel tudtam, hogy milyen feladatot szánok neki. Túlszárnyalták a várakozásaimat! Nyitott állapotban tart, mint Taft! :D Helyes!

A diónyélről nem tudok mást mondani, mint amit már korábban elmondtam. Az illesztések mindenhol pontosak, nem áll ki semmi sem. Fogásra nagyon kényelmes a bicska. Erősen profillált a nyél, ami a szemnek talán furcsa lehet, de kézbe véve minden ellenérzés megszűnik. Ennek ott van a helye a tenyeredben és ezt maximálisan érzékelteti is az emberrel. Itt szóba sem kerül, hogy le akarod tenni a bicskát! A penge nem zár középre, de hadd ne kelljen újra elmondanom, hogy ez engem egyrészt egyáltalán nem érdekel, másrészt meg lófaszt sem jelent. Majd idővel ez is beáll középre. 

Az első használat előtt alaposan kipucoltam, mert úgy emlékszem, hogy ilyent még nem mutattam be. Na hát volt benne cucc rendesen! Ezt nyugodtan meg lehet és meg is kell tenni minden bicskával. 

A bicskához kaptam egy kis certit is. Semmi flanc, praktikus, egyszerű kivitelű, teljesen összhangban van a bicska egészével. Ami viszont meglepett, az az idézet rajta: "Minden bicska magában hordozza a készítőjét, és tükrözi gazdája jellemét." Ez egy nagyon szép gondolat és összegezve a bicska, a szütyő és az egésznek az együttes hangulatát azt kell mondanom, hogy Szabadi Győző és Szűcs Melinda igen boldog emberek lehetnek, akik megtalálták helyüket a világban. A készítő személyiségét ez így együtt tökéletesen visszaadja; a gazda jellemét meg majd szépen átveszi a bicskám néhány év múlva.

És akkor most jöjjenek a képek:

Kicsomagolva. Az a kis szütyő, az tényleg nagyon a helyén van! :)

Egy kis állítás a gép beállításán és máris egészen másnak látszik a bicska. Azt hiszem, hogy ez az a szög, amiből a legjobban látszik, hogy milyen finom ívekkel dolgozik és mégis milyen masszív konstrukció benyomását tükrözi.

Itt meg az egész élszalag is jobban kivehető.

Hozza ez a szőrt rendesen! :) Gyári éllel! 

Első olajozás. Érdemes megnézni azt is, hogy ilyen "szeplősre" spriccelte a zsepit a háttérben!

Második olajozás. Kicsit már kevesebb cumó jön belőle.

A fülpiszkákkal a platinák közötti részt pucoltam egy kicsit. Háááát, most mit lehet mondani? :D

Olyan gyorsan beérnek :)

Van még kérdés?

Az első közös kódorgás az ilyen "albioni" hangulatban telt. Nem véletlen, hogy az ősz a kedvenc évszakom. 

Az első vagy a második (vagy nyócadik... :D ) közös pohárka - lásd a poszt elejét. 

Kedveseim, ennél sokkal többet nem lehet elmondani egyelőre. Melegszünk összefelé, teljes harmóniában élvezzük az életet. Köszönöm ezt a kis egyszerű bicskát és a vele járó életérzést! 

Tessék bátran keresni a készítőt itt, és vásárolni-vásárolni-vásárolni! :)

Szevasztok Kedveseim!

Meleg. Én meg mindig erre panaszkodom, mint kezdő heteró a Prideon... Na az van, hogy idén nyáron sincs időm semmire sem. Túl vagyok egy párkapcsolati válságon (ki lettem dobva, mint a macska szarni), egy hét alatt kellett volna lennem 3 temetésen, költöztem egyet - a lényeg, hogy eléggé húzós időszakon vagyok túl. És akkor még arra sem jutott sajnos időm, hogy ezen a remek túrán tiszteletemet tehessem. :( 

Vendégszerzőnk - most már mondhatni, hogy állandó vendégszerzőnk örvendeztetett meg ismét minket egy nagyszerű írással, fogadjátok hát szeretettel: (mint már megszokhattátok kurzív betűkkel az én ostobácska megjegyzéseimet olvashatjátok)

Szervusz, kedves olvasó!

Ismét én, és ismét Ódörögd, csak kissé kellemesebb felhanggal. Július utolsó hétvégéjére össze tudtunk hozni a fiammal egy kintalvós szombatvasárnapot. Egyrészt, ritkán adatik meg, hogy Olivérrel nagyobbat beszélgessek, különösen a természet békéjében, másrészt, kitűnő alkalom, hogy megmutassam nektek két kedves eszközömet, a 3x3-as KHIBU ponyvámat Csiszár Kornéltól, valamint Kamp 9 késemet Balog Zenaldiak Gyulától.

Node, menjünk csak szépen, sorjában! A tájról, és az időjárásról: az idővel szerencsénk volt. A zivatarok után, a kánikula előtt voltunk kint. (nettó nem igaz, egész nyáron kánikula volt! :D ) Szellőnk, árnyékunk volt elegendő, barátságos zugot találtunk a vadcsapások között. A szemetet senki nem vitte el, én viszont most sem fényképeztem le, nem ezért mentünk. Ha azonban később mentünk volna, emberesen bekajálhattunk volna
érett, kövér szederből. ( itten kérem a szerkesztő urat, hogy az ideillő képeket a tájról és a szederről beilleszteni
szíveskedjék) - mert figyeled! Itt már szerkesztő úr! Azért hízik a májam ettől! :D na majd a végén megkapod őket! A szerkesztési elveken nem változtatok! ;)

A ponyváról: 3x3 m-es, ha jól emlékszek 18 rögzítőfül van rajta, ami számtalan használati lehetőséget rejt magában a féltetőtől a zárt sátormenedékig. Anyaga prémium minőségű ponyva, vízhatlan varratokkal és megerősített rögzítőfülekkel. Érdemes ellátogatnotok Kornél honlapjára (hozzá a szerkesztőségnek nincsen webcíme, szóval gugulare, ahogy a művelt latin mondja!) tessék olvasni a laudator blogot is, mert az jót tesz a szellemeteknek!

Kigondoltam 2-3 felállítási módot, amit majd kipróbálok, dokumentálok "de felült Lackó a béresek nyakára,... " (ha nem olvastad a Toldit, akkor igen nagy bajban vagytok most!) és amint elkészültem a szellős, de árnyékot adó menedékkel, átadtam magam a lustálkodásnak. Ebben a tevékenységemben fáradhatatlanul segítségemre volt Olivér és Polisz kutyánk.  Így megígértem magamnak, hogy legközelebb nem a legkézenfekvőbb móddal kezdem. :D :D :D :D 

Nagyon jó helyünk volt. Amint kicsit elcsendesedtünk, megelevenedett körülöttünk az erdő, a bozót. Madarak, üzekedő őzek méterekre tőlünk, alkonyattól pirkadatig pedig vaddisznók csemegéztek a szomszédos tölgyligetben, aminek a nyomait másnap meg is találtuk. (Most itt szerkesztőként szólok bele, hogy gondolom a vaddisznók nyomait találták meg, nem az általuk teljesen fölzabált tölgyligetét. Hijj, minek iszok én ilyen melegben! :D )

Szerencse, hogy Polisz fegyelmezett, nyugodt kutyus, nem zaklatta ugatással, hajkurászással a szomszédságot! No, és a pirkadat! Az egyik legszebb napkeltét láthattam életemben. A telefonos kép tán vissza sem adja azt a csodát, amit élőben láthattunk. Mivel alacsony költségvetésű hétvége volt, élményközpontú semmittevéssel, karton ásványvízzel, vagdalthús konzervvel és Bedő Jani búzakenyerével voltunk ellátva; a luxust pedig a pritamin paprika képviselte. (Az ilyen mondatokért kellene irodalmi Nobel-díjakat adni! "alacsony költségvetésű hétvége, élményközpontú semmittevéssel, vagdalthús konzervvel..." Ezt jól jegyezzétek meg, mert ez klasszikus lesz, az hétszentség! :D )

Számunkra a mennyország volt! Szeretek a szabadban sütni-főzni, de a tűzgyújtási tilalom, az tilalom.

Most térjünk rá a késre! Ott kezdeném, hogy Zenaldiak mesternek köszönhetem a Késportál tagságomat. Külsősként olvasgattam a Portál Blogját, ahol Pinyóóó éltárs írása nagyon megragadott. Egy bodzás markolatú késről írt. Ezután lettem tag, hogy felvehessem a kapcsolatot Balog Gyulával (Gyula úrhoz honlapot nem találtam, de üsd be a keresőbe, hogy Zen Knives & Leather Works és meg fogsz lepődni!). Néhány üzenetváltás és hónap után meghozta a postás a Kamp 9- et. Most ne profi késtesztet várjatok, csak egy bemutatást, ahogyan én használom.
Pontos méreteket nem írok, van fénykép mérőszalaggal, ott láthatjátok mekkora.
Anyaga 4 mm vastag 80crv2, 58-59 hrc, egyenes leélezés, kovex élszalag és brutális kaparóél ( Lovász Gyula után :82,5 fokos). Jó fogású, kényelmes markolat, mocsári tölgy panelokkal. Mintha csak mintát vett volna a kezemről a mester. A tok is megér egy külön misét! 6 mm-es bőr bitang erősen tartja a kést. Elrakáskor szinte úgy kattan a tokjába, mintha kydex tok lenne, azzal a különbséggel, hogy még 3 év után sincs esélyem egy kézzel
kivenni a kést a tokból! Az csak külön érdekesség, hogy mérés ugyan nem történt, de tuti nehezebb a tok, mint a kés!

Használati tapasztalataim:

Minden területen kiválóan teljesít, konyhában és terepen is. Itt kell megjegyeznem, hogy ez NEM bushcraft
kés! Balta és-vagy fűrész mellé kiváló társ, de erdőt irtani, tankot hámozni nem való. A táborépítés famunkáit a fűrészelés kivételével mind ezzel végeztem. Hegyezés, vékonyítás, stb. No, és jobbára tölgy ágakkal volt dolga, mivel tölgyesben voltunk. Ezekről, sajnos nem készültek képek, amit így, utólag bánok, mert igencsak jól dolgozott! A hőkezelés kiválóságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy ezek után egy imitált tűzgyújtás előmunkálatait is elvégeztem vele. Visszafogott ütőfázás, tollaság, fatwood nyesedék készítése, valamint a kaparóéllel gyantás kaparék készítése. A kaparóél használata maga a gyönyör! Tölgyből nem sikerült pöndörödő
tollaságat faragni, de szép, vékony szálakat sikerült leválasztani. Mindezt köztes élezés nélkül. A végére már nem borotvált, de nagyon használható munkaéle volt még. Ezt az állapotot tartja jó sokáig és pasztás bőrön néhány húzással betyárosra fenhető! Ezúton ismét köszönetet mondok Zenaldiak mesternek és Csiszár Kornélnak, hogy az általuk készített eszközökkel szebbé teszik a szabadidőmet!

Nos, ezen kevéske aktivitás mellett intenzív lustálkodással múlatott csodás piknik is véget ért egyszer. Zsuzsikám
megérkezett értünk. A Káptalantótiból hozott meggyes-mákos kelt kaláccsal feltettük a koronát a hétvégére.
Összepakoltunk és új terveket kovácsolva magunkban, hazautaztunk. No, és, hogy mit jelent a címben, hogy "miről maradt le Bogyi bácsi?" Azt, hogy előzetesben úgy volt, hogy meglátogat minket a Mélyen Tisztelt Szerkesztő Úr, de fájdalom, sűrű elfoglaltsága távolmaradásra kényszerítette! A jelenlévők hosszasan és mélyen sajnálkoztak. Igen, hosszasan és mélyen sajnálkoztak. Igen, még Polisz kutya is! (Ez a fordulat így a végére erősen rejtői, de nagyon tetszik! :D )
Köszönöm, kedves olvasó, hogy ismét rám szántál néhány percet!

És akkor jöjjenek a képek! 

Kezdjük akkor a tájjal! Kétség kívül kínálja a perspektívát! :)

Szeder. Vagy szederek. 

Menedék 1.

És menedék 2. Jól láthatóan Poliszka is nehezen viseli a meleget. ;)

"no és a pirkadat!" - hát tényleg szép!

Tollaság aztán...

... fatwood kaparék.

Aztán "rotty" a tűznek, hadd főjön! :D 

Én nem csodálkozom, hogy Poliszka is kidőlt.

(és érted, átküldi ezt akkor, amikor én a 40+ fokban reggeltől estig kint lapátoltam! :D )

Nem szívtelen a gazdi, kényezteti a kutyust! :)

Olyan igazi Sapapás diétásnak távolról sem látszó menü. :D Lesz ebből egy gasztroblog! 

A legendás tok. Emberek ez volt az én kezemben is. Az után kezdtem el intenzívem gyúrni, miután beégtem és nem tudtam úgy kihúzni, hogy ne szartam volna össze magam közben az erőlködéstől! 

Két "centis" kép és Gyula Úr logózott pengéje. Adja az életérzést!

Mai írásunk szerzője teljes harci díszben, kódorgó öltözékben.

Én nagyon köszönöm az újabb színvonalas írást, még sok ilyent! ;)

Szevasztok Kedveseim!

Rohad lefele a gatya rólam, olyan dög meleg van hetek óta. Persze péterpálra azt terveztem, hogy az aratóbicskákról szóló poszt fog élesedni, de hát az élet nagy tanítómester, ember tervez, isten végez, ahogy Lacika is oly' igen andalítóan megénekelte, szóval nem az lett belőle, hanem ez. 

Valójában sokkal több időt terveztem szánni erre a posztra, de megmondom nektek őszintén, hogy látva az elkövetkező hetek/hónapok munkáit, amik előttem tornyosulnak, hát én örülni fogok neki, ha egyáltalán ez az írás készen lesz.

Szóval megint vettem egy caklit Boznánszky Lacitól - ez még az, amit 2016 augusztusában rendeltem. A koncepcióm az volt, hogy fél évig hagyom érni a napi használat mellett, és mindent alaposan dokumentálok, aztán egyszerre kaptok egy nagy, átfogó értékelést belőle. Na ez az, amire nem lesz türelmem... :( Bocsi!

Először is néhány szót a bicskáról!

Már vastagon a szénacél mániám tombolt, amikor Lacinál jártam, így értelemszerűen ez lett a penge anyaga. S101. A markolatnak - már kicsit besokalltam az agancstól - hazai diófát választottam; ez a másik gyöngém. A lényeget ezzel el is mondtam. 

S101. Ilyenem még nem volt, de eddig jókat olvastam róla. Az már az elején kiderült, hogy jó keményre van edzve. Szépen és gyorsan érik, szaga tkp. nem volt nálam, színezni meg ugyanúgy színezett, mint a korábbiak. Lapos konvex él, gyárilag eléggé nagy élszöggel egyébként, nagyobbal, mint amilyent én megszoktam és amilyent szeretek, így ezt az első használat után csökkentettem. Látom a nagyobban a koncepciót: hülyebiztossá tenni a bicskát, és az istenek és a nagy Styx legyenek a tanúim, hogy olvasva a különböző facebook csoportokban a hozzászólásokat - úgy tartalmilag, mint stíluskritikailag szemlézve azokat - ez egy üdvözlendő lépés! Az élét piszok jól tartja és tényleg pillanatok alatt borotvára lehet fenni. Majd lesz írás abból is, hogy én miket használok élezéshez, de az nem most lesz. Vagy igen. Fasztuggya... A nyári 40 fokban zsebben hordott szénacél penge átka, hogy óhatatlanul is "nedves", "párás" (hát izzad az ember, na!) közegbe kerül. Én meg ráadásul vagyok olyan laza, hogy zsebre baszott kézzel sétálgatok és picinke tenyeremet a bicskán nyugtatom. Úgy egy hónap után apró kis rozsdapötty-szerű vackok lepték el a pengét. Igazából semmi gond nincs ezzel: egy kis fogkrémezés mindent megold. (Igen, tervezek egy "tippek-trükkök" rovatot is indítani. Maaaaaaajd az es meglesz valamikor, talán. Vagy nem. Ez is fasztuggya.) Ezzel az acéllal nagyon meg vagyok elégedve. 

Dió. Szép fa. Az erezete és az árnyalatai tényleg szemet gyönyörködtetők. A legjobb benne a fogása! Úgy "ül" a kézben, hogy teljesen természetes érzetet ad. Nehezen találom rá a szavakat. Az biztos, hogy zsíros kézzel sem csúszik nagyon. Szóval tecc, és ez a lényeg.

Vásárlás után egy alapos takarítást kapott, mert hát mint mondtam már korábban valahol az a kurva fémpor beül mindenhova. A tengelyre csöpögtettem paraffin olajat, aztán szépen járt utána. Ez egészen addig tartott, amíg krumplit nem pucoltam vele. Az a keményítős szmötyi, ami kifolyik a burggggonyából az beette magát a tengelyhez. Kellett hozzá egy jó pár nap és még egy adag paraffin amíg újra normálisan járt. 

Ha most a másik caklim mellé teszem, akkor egyértelműen látszik a fejlődés! 

Ami elsőre is szembetűnő volt, az a platinák eldolgozása. Nem mondom, hogy tükörpolír, de azt igen, hogy kapott egy kis felületkezelést és ez határozottan jó ötlet. Ja igen! Platina! Rozsdamentes acél. Ad egy stabilitást a bicskának! 

A rugó erős. Nem az az erősség, ami letépi a körmödet nyitáskor, hanem az, ami akkor is ellentart, ha a penge fokával nyomod ki a tubusból a májkrémet. 

Jól láthatóan a Boznánszky kések átgondolt koncepció mentén születnek, Laci továbbra is a minőségre törekszik - és ahogy elnézem folyamatosan fejleszti magát (vagy csak belejött, mint kiskutya az ugatásba? :D ). Ez a fejlődés kiválóan látszik a bicskák összképén is. Sehol semmi eldolgozási hiba. Ez úgy van megcsinálva, ahogy meg kell, hogy csinálva legyen! (Ettől a mondattól minden jóérzésű magyar ember határozottan elhatárolódik remélem; a már nem élők meg forognak a sírjukban.) Az összkép alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a készítés során az egyes részletekre is nagy figyelmet fordított, de a végleges termék nem a tökéletes részek összege, hanem annál valami sokkal több. Erre a bicskára nemcsak az lehet büszke, aki használja, hanem az is, aki készítette. 

Láttam Laci standját a Tűzzel-vassalon, és az alapján mondhatom, hogy nemcsak én vagyok így ezzel. Különösen jó volt kézbe fogni a fejesgörbét, ami új modell a palettán, de úgy méretét, mint formáját tekintve nagyon impozáns darab. Csak így tovább!

Kaptam a bicskához saját aláírásos certit is. Én komolyan mondom, hogy ilyenkor tényleg vissza-visszajön a reményem, hogy jó úton halad a magyar késes társadalom. Informatív kis "füzetecske", a képek között láthatjátok ti is. 

Egyetlen "negatívumot" tudnék csak mondani, de hát amint látjátok az is idézőjeles, mert valójában nem lehet elvárás, de nekem jól esne ha a bicskákhoz lehetne méretre szabott tokot is venni. Csak egy ötlet. ;) (Az aratóbicskás posztban lesz erről kép)

És akkor a keresztvíz, ugye... Maximálisan elégedett vagyok. Mind önmagammal (hogy ti. megint kurva jó ízléssel választottam bicskát, anyagot és készítőt :D ), mind pedig Lacival és a nagyon korrekt hozzáállásával. Praktikus kis eszköz lett így az enyém, ami egyszerűségében is szép. Vennék-e újra ilyent? Nincs az az isten! Két cakli elég volt. Vennék-e Lacitól még bicskát? De veszek ám! Egy fejes talán, egy melós biztos, meg még egy "titok".

Keressétek Lacit bátran! Van honlap is (itt azért egy frissítés Laci kellene már!!! Hát nincs fönt a fejesgörbe!! Én meg itt ajánlgatom, irgum-burgum! Hova lesz így a hiteles tájékoztatásról kialakult kép rólam?! :D ), meg vásárokon is meg szokott jelenni a 'Boznánszky' feliratos cégér. Ha a Balcsin nyaraltok, akkor éppen át lehet ugrani Káptalantótiba, ahol a termelői piacon is kint szokott lenni. (Jesszus, remélem így van még!)

És akkor jöjjenek az egészen kiváló minőségű képek! (Igen, tényleg kiválók, szóval még egy vállveregetés kijár magamtól magamnak.)

 Első alkalommal az új gazdinál. Még olyan szépen csillog! Az kis fekete csík a dióban az sehr szexi, nem lehet tagadni! :)

Otthoni kicsomagolós, parafinos fürdetés. Szépen látszik, hogy milyen dzsuvát hoz ki belőle! 

És akkor kezdjük el használni. Tescos golden alma.

Érik a szőlő...

Még mindig érik...

Ebéd. Diétázom. Mert nincs balatonsoundtestem. (nem járok a soundra - szar a zene, én rocker vagyok vállalom)

Ezt teszi a lilahagymával. Ez a második használat.

A második használat nyomai.

Egy hét elteltével ilyen lett a penge.

Egy hét után kezdtek előjönni a szépségpöttyök. Zsebben hordom, általában a lakás- vagy a slusszkulcs mellé van dobva.

Ezek még mindig egy hét után.

A második nagyobb főzéskor (egy hetesen és egy-két naposan) már egyáltalán nem színez.

Kaja előtt éleztem egyet. Majd ebből lesz külön poszt. Nem mintha én annyira értenék hozzá, csak éppen elmondom, hogy én mit és hogyan, aztán te majd eldöntöd, hogy mennyire vagyok hülye.

Azért még érik...

Egy hónaposan.

Szépségpötyik egyre többen! :)

Egy hónaposan. Ebben a negyven fokban ilyen matt lesz a pakli.

Ezek azok a kis rozsdás baszok, amiket fogkrémmel szépen le fogok szedni. Egy hónap alatt ennyire ért be a penge.

Tényleg napi szinten használom, így viszonylag gyorsan ért a penge.

A certi. Az istennek se akarja elforgatni, így marad és kész.

Szóval Laci megint nagyot alkotott, én elégedett vagyok, szénacél bicskát birtokolni pedig nemcsak felelősség, de piszok jó érzés is.

Szevasztok!